A Kultúra monológja
Ember szellemének tükrében
megpillantom ősi magam,
Lélek szövetébe fűz régen,
mitől lettem halhatatlan;
olykor a megfogható részem
ledobja az idő-szurdok,
ám letűnten morajló népem
emléke csak engem suttog.
Ellenpárom az őstermészet,
de sohasem ellenségem,
ami Forráscseppet felém vet,
az az örök békességem.
Fénylő értelem-szőtte ruhám
sohasem elavult gúnya,
s légi pillérem döntése után
is csak maradok: kultúra.
xxx
Szeléné monológja
Violaszín, csillagpelyhes éjszakán
megpillantottam egy álmodó ifjút.
A vágyam, hogy nappal zendülő hangján
lobogjon lényem, egyszerre csak kifújt.
Kristályszelek csöndbe ható visszhangja
egy ismerős nevet hűlt szívembe font,
azóta égek, hol lágyan takarja
miriád szálló szikra Endümiónt.
Meglátva sugaram, körbetekintett,
majd ismét rám szegezte szép pilláit.
Pásztorbotja sziporkája keringett,
s ő szebb volt, mint bármely istent világ hitt.
Órák teltek, meneteltek, beszédek
tartalommal telített mosolyával,
világunk kitárt kamráján temérdek
kíváncsi kulcs dobogott boldog vággyal.
Kérdés nem volt sosem, nem is lehetett
a pont, mely zuhogó idők folyamán
ezer izzó felkiáltójellé lett
azon az ezer gyermeki éjszakán.
Ezer és egy gyermeki álmú éjből
ötven aranyfürtű csoda lett testté,
s mi csak szálltunk a napba zárt mélységből
az örök hold gyöngyének fénye felé.
Tudta, hogy telehold alakját öltöm
éj meghatározhatatlan részein,
tudtam: vele a tisztaságot szövöm,
s élénkebb volt, mint lángolni képes szín.
Tudtuk, szépségfakító valóságunk
csak az éjarc hamvas pírján létezhet,
de szegényes napon túl habzó árnyunk
fel nem foghatta a sivár képzelet.
Ám az éjszép ifjúság végül hamar
füstöknek karmai közé vetődik,
Nélküle létem csak zűrbe zárt zavar,
légi udvarom zord göröngyök őrlik.
Örök álmában leszünk ketten immár
hol volt, hol nem volt, mindig lesz egységgé.
Álmaiban égek, hol a hajnal már
többé nem súgja fülébe: Szeléné.
xxx
Tükörmonológok
I.
pupilládról
lepergő
énképed
kanyargó útján
a tört fényévek
elbírják a súlyt,
s azt, mi sújt –
tükörtől tükörig
ez az út
II.
tükörmély-éjjeleken
arcaink fénylenek fenn
idelenn
találkoztunk…
III.
kútsötétségből
felragyogó
homályos
derengés:
belenézve
megpillantod
képmását arcodnak,
eredetijét
csak a benned élő másik
érezheti
teljes-ében
IV.
látsz magadban
társam vagy,
látlak magamban
– az az Arc szabad –
xxx
Igazság – hol?
A Megbántás monológja
„Kesernyés félmosolyotokból száll
millió bánatbarna porszemcse,
e finom árnyalakban a bús báj
öléből felnyílik a fekete epe –
melankólia malmában a düh búzáját
őrlitek ki tünékeny, kísértetfehér lisztté,
így szitáltok, holott csakis a hiúság fájt,
hangulati mélyrepülésben vagytok a „mi-ré”…
„Dó” fekvésig is értek akár, ha énetek túlvalóság,
és a főhajtó önösség maszkjába fulladtok,
ahelyett, hogy haladva a továbbfejlődés lépcső-súlyát
boldog hordozva bírná – és büszkén! – bús arcotok.
Mert megbántódni kár, minden átokáldott szó: homály.
Csak, ki eleve hajlott hátú, esdekli az egyenest.
Követelőzve kapaszkodik, míg gerincébe váj
az őt körülölelő, mégiscsak goromba ívű test;
tartóoszlopát, mi figyelmezteti bőszen:
ideje bölcsebbnek, és érleltebbnek lenni –
és akkor, ott, abban a feleszmélő csöndben
sértődni semmin nem kell, titok csupán ennyi”
A Megbántódás monológja
„Amint kifurulyázod szavakat a szádból
a bágyadt gőg átszolmizál rajtuk mind végül,
én én vagyok, és aki mimózának vádol:
joga senkinek sincs, hisz a seb el nem évül.
Nem tudok oly dörzsölt-fennkölt szavakkal
kijátszani, akár te, hegek oka és forrása,
de ne bántsanak, kérlek, mert lényem angyal,
céltudó források törékeny-gyönyörű holtága.
Ha megsebeztek, bizony annak a lisztnek sorsa
penész-szín mállás, takargatott oszlottság lesz majd csak,
kenyérpilléren nyugszik mindenek táplálója,
így hát gyönge hangom nyöszörgik el ezek az ajkak.
Halld csak! Lehetne kedvesebb is ez a világ,
nem ilyennek szánta Földnek anyja, amikor
megannyi pompát belsejéből ide kitárt,
ez, és a régebbi is csak egy-egy talmi kor!
Már eleget szóltam, itt didergek ebben
a fázós, rideg rejtelmekkel terhes éjszakában,
védjen, ó, védjen meg valaki, különben
összeroppan mindenkori világ súlyától vállam!”
Az Erős és a Bölcs monológja
„Hallom hát, kis mimózám, a valós élet viszont
közel sem ilyen, ily… alamuszi parány-puhány,
a lépcsők nem véletlen kemények, hiába iszonyt
érzel e nem szivacs-ruganyos felett, te hullt árny!
Szememben nem lehetsz sem szálló, sem pedig fény:
mert a megbocsátás az erő örök erénye,
nem kell ide ima, sem doromboló remény,
kezdjünk már el élni, úgy igazán, kérlek, végre!”
„Én azonban sosem kizárólag magamban motyogok:
hozzátok beszélek mind – nem magány- elszigetelve,
akárcsak lélektelen korokból itt ragadt robotok,
nem, én mindannyiótokat elfogadlak, ki fenje
az ítélet kését? Senki. A bolond-szertelen
csak olykor szeret, én feltétel nélkül, mindig. Ti pedig?
Tegyetek, miként szív sugallja. Evezhetetlen
a betonkemény tó – ne fajuljatok haragcementig.
Kövesedett a tett, illó a szó – ám mind a kettő
tud örök nyomot hagyni. Ne bántsatok soha senkit,
még kevésbé bántódjatok, a legborzongóbb erdő
is tündérlakta, ha belőletek az öröm cseppzik!
Utóhang:
A megrészegült Holdkóros monológja
„Mi is volt fonala a föntieknek? Nem emlék rég.
Bölcs vagyok, ha feledek bántást és szomorú érzést?...
Egyébiránt kezd kimenni álomszesztől hatottság hatása,
– fejemen hamarosan kopogtat a világ összes harkálya –
De mondjátok csak, kit érdekelnek nyilak,
melyből hiú zsebkendőnk lélekvért itat?
Ha csak egyszer vagyunk egy életben teljességben azok, akik,
sértettségben letölteni e Varázst – nem életfogytiglanig?...
Erősebb és bölcsebb saját kezünk pár felénk iramlótól,
nem szebb a páros rím a kereszttől, nem jobb-e jó a rossztól?...”
xxx
Monológ a mélyből –
Amikor a Romlott lelkiismerete megszólal
Csontjaimból fuvola lesz ezen a jégsuhanó éjjelen.
A szél suhan, a jég átjár, akár dermedt reggeleket
a fehér ég földhözragadtsága.
S az az árva, éj emlékére visszapillantó,
reszketeg tekintet.
Mindig van egy szempár odafönt,
hogyha csönd többé nem sebzi
hallgatásod héjhántott belsejét,
s meglátod a világlélek tükrét.
A félelem – miért velem? –
zenéli el
horgas kezekkel
esszenciája dallamát?
Érzem, ahogy a révben,
tudod, ahol az odaát
véget ér, s felnyílik
a végtelen
otthonának lótuszkelyhe,
ott, a révben –
ebben az észrevétlen
pillanattöredékben –
átfordul a jóság hópelyhe
valami piszkosul iszkoló
keservbe,
s utolér...
Arca gyönyörű,
teste örök mű,
bent dögkeselyű,
és falja,
akarja,
tiporja
a jóérzést.
Így születik
a Félelem,
minden romlottság
salakpillére.
Ez már a többi sárnyúlványt is magával
vonzza, idegköteleken egyensúlyozik
a lomha
öntudat.
Gyenge voltál, gyengék voltunk
a rosszat nem kivédeni,
hanem az eredendő jót
őrizni.
Őrködni saját lényegünk
beomolhatatlanra tervezett,
szeretetfiókák dalától dúsult
fészke felett.
Vagy szembenézek,
– szublimálok–
hogy elpárologjon valami
nemesebbé
az a kérlelhetetlen keménységű
lélektárgy,
s hősként
érzéseim himnuszát
hallgatom,
majd
fájdalomnak
beintek;
vagy úgy döntök mégis,
elsodor a régi-rossz félelem,
és vetítek.
Így döntöttem,
a fagy belefuvolázik zsigereinkbe,
volt-nincs, de még lehet szeretet,
hol már meghallasz engem,
s nem válok eggyé veled.
Eleinte
üde voltam, és lázadó,
ma már behódolok,
mert rossz vagyok,
nem kisarkítottan,
ténylegesen
élvezem,
ha bántásba barníthatom
mosolyok kiszolgáltatott,
friss gyümölcsét,
szavakkal bántok ugyan csak,
de azt nagyon.
És azt süvöltöm másikra,
minek néma magvát,
ki tudja, mióta s meddig,
lehajtott fejjel
hordozom.
xxx
A fedéltelen monológja
/Álmok peremén/
Remeg rejtett ízeiben is pernye-kezem,
mégsem szeszek-szőtte reszketés ez.
Valahol látom fiatal énem - megfagyok,
de ebből nem téli dermedés lesz.
Kinőtt rajtam minden, mi tán nem is lehet.
Védangyalok szárnyai puhán őrzenek.
Tojásfehér-égitestet ízlelem csak,
s éjjelente fehér álmú port könnyezek.
Könnyeim iszom - hűtve, kiszűrve
só-hintette fájdalmukat fénypohárból.
A legtisztább, szégyenmentes víz ez -
s esők belőle hullnak, mit elmém rászór.
Gondolataim a lét tompulásával
egyre élesednek: ködbe metsző élet.
Köröttem kerengnek csak károgó órák:
titkos tiktakok, elemi közelgések.
Engem csillagok húsa tanított meg
ütött-kopott padlóságban is álmodni.
Lélegzetem is szedett-vedett, s undort
keltek, ezt az egyet nem tudom megszokni.
Engem a sors kovácsolt - kitörni
viszont csakis én tudok.
A túlszelídség átka énbennem
a verébbé vált túzok.
Hisz én számotokra nem létezem -
hogy is éreznék? Se félelem, se dühösség,
se mosolyt inspiráló végtelen
nincs bennem, csak a Semmi padja, min ülök rég.
Peremén az álmoknak létezem.
Ha nem szeretnéd, ne is nézz szemembe!
Csak egyetlent kérek tőled, társam -
sajnálatod rögével ne temess be!
Tán a fent ücsörgő gőgök s a magamfajták
egy napra helyet cserélnek - odaát.
Hogy egy üres lét mennyire szétágazón
tartalmasítható, majd azt meglátják.
Addig se sajnálj engem: arra való
csak az, ki mást nyomorulttá tett.
Lelkiekben vagy éppen létszerűben?
Lényegében kettő egyremegy...
... tán egy nap álomfehér paplan alatt
ébredve friss reménység vár.
De hamarabb lesz égfelhő takaróm,
ne sajnálj engem, már nem fáj.
xxx
Maszkmonológ
Remeg – nem remeg
éppen most verdesett át szárnyam a holtponton,
Remeg – nem remeg
a dobogóban rejlő mélység az én trónom,
Remeg – nem remeg
törékeny önképem darabjait bőrömbe húzom,
Remeg – nem remeg
vastag réteg arcomon, múltamtól már undorodom,
Remeg – nem remeg
szemem sugara kurta, áthat a hatalom,
Remeg – nem remeg
tömjén-önkényre minden pillanat alkalom;
Remeg – nem remeg
rejtjelekbe vésem szépen felfedettségem,
Remeg – nem remeg
félelmemtől hangos a nappal minden éjen,
Remeg – nem remeg
maszkom mocorog, de attól még Én: Én vagyok,
Remeg – nem remeg
testemben élek, lelkembe lassan halok.
xxx
A Május monológja
Rejtelmek rügyeit ragyogja az éjszaka,
vándorló deja vu, szépen kérlek, térj haza!...
Éljem újra azt, mit csak illat idéz fel,
dúsuljak megannyi új színű emlékkel…
Télszülte köd köldökzsinórját elvágta már a tavasz,
hol már homály? Immár harmadik hava zsong sugár –dagassz!
Lakjak jól a zsigeri zsibbadás Napot borsódzó hangyáival,
majd, mikor belőlem az utolsó, futkosó ihletmag is kihal,
akkor csapjon fel újra virágélénkségnek lángja!
Szédítő szakadéknak szféra-szoprán visszhangzása.
…Igen, elszállok éjfélkor, s orgonavérrel locsolom
a szellemem kulcslyukán túl fellélegző birodalom
legrezdülőbb s távolibb zugát –
kiegyenesítettségre van még idő…
Maradok Május, mígnem a Nyár rakétájával
múlt egére kilő.
xxx
Élő világ
/Zöld monológok/
Akár sebesen vágtató látomás,
suhan messze mellőlünk ez az élet,
ha nem jövünk rá, hogy ez az álom más,
mint azok a légváras csenevészek;
mert biztosan tudni: Ő megvalósult –
nem csügg porba kudarcnak büszke fője,
ez az álom más, mint ami kondult
éjharangként, hogy dobbanjon a földre…
Ez az álom se nem szállt, de soha nem is zuhant,
nincsen kezdete: végtelen köröket ír s írt mindig.
Ez az az Álom, melyben élünk, bölcsősúlyú hant:
egyre megy neki minden – tapodó nyelvtől az ízig
elér a tapasztalat, Ő ellenben állandó.
Maga az élet. Álomigaz, elaltat, hogy ébredjünk.
Nincs kapu, mit ne tárhatna ki a világló szó,
de Tőle eláll lélegzet, mi Belőle előtűnt…
… hogy adjon valamit magából. Ő maga a levegő,
és nem neveti le fuldokló gyermekeit.
A Természet olyan, akár egyetlen Kedves. Neve: Ő.
Nem csak tüzetes ismerői szerethetik…
Kornyadoznak emberárnyak e légtelen létben,
a harapott levegő sokszorozza a hálát,
újra s újra leheletét bocsátja Ránk régen,
rémérzésekből, akár Költő, sző szép szonátát.
… Valami zsenge fényáramlat simít ma reggel.
Madárpályák útján látásommal megpihenek.
Behintve a kékséget játszi felhősereggel,
hol a Természet él, ott a halál lényegvesztett.
Sikításba rogy le a külsőbe süketedett Ténykedés.
Áramló frissesség, mi simítja szemem tükrét halkan.
A mindig nyíló táj suttogása továbbél az égen és
e lombsmaragd rezdüléssel szórt, örökké-pillanatban.
xxx
A Földönkívüli monológja
Egy névtelen, messzi bolygó fürtjéről
szakajtottak valaha ide engem,
minden mondat egy bús, fényévnyi félkör,
mit eszem víg egészébe kell csennem.
Érlelem, képzelem, majd dúlva fékezem
magam, ha túlcsordulna bennem egy-egy szó,
és máris tovarobog életérzésem,
a minden földi pillanatot elhagyó.
Nem hatnak úgy rám soha történetek,
miként azt pompás hangzavarba fonhatnám,
idegen vagyok, de egy ölelés lett
az, mitől örök verssorokba fordul szám.
Így bolyongok hát vérző határokon:
néhol talpam sebzik a metsző különbségek,
s bár túljutottam halálos árkokon,
nem nekem zeng kürt, sem különb élet.
Csak én tudom, ki valójában vagyok,
arcom legtöbbek tükrében más vagy törött.
Nem úgy létezem, mint élő, mint halott,
de meglátok minden szépséget hant fölött;
Nem hiszem, hogy csak nekem muzsikálna
a horizont utolsó lélegzete,
de meghallom, ahogy a föld sikálja
a bukó eget csillagnyival szebbre.
…én hallom, és látom, és érzem hajnalokon
érzékek s értékek fel-felhabzó békéjét,
bár nem látszik, lényem az élettel rokon,
minden sejtpillanatban dobogom élményét.
Kevesekkel találunk egymásban otthonra,
ha mégis, ők többek nekem távolodó isteneknél,
miket alkotott a szeretetlenség foltja,
míg az igaz kötelék gyümölcs is, és egyúttal szent héj.
Egy Földön élünk, mi, a Nagytekintetűk,
azokkal, kik szinte észre sem veszik,
mily idegen tájakról szólnak a betűk,
ha két földönkívüli beszélget itt;
Minden félreértés emlékeztet:
nem egészen idevaló „az, ott”,
de valami mégis idereptet…
Valamiért mégis ember vagyok.
xxx
Az Öntömjénező monológja
Olyan szerencsés nem lehet mindenki,
mint az isten: Énmagam –
hogy egyetlen rétegű aggyal kelt ki
a mennyből: halhatatlan!
Ne légy értetlen, minden csak egy színű,
noha jellemem épp duplája,
minden lehatárolt, nagy fa és kis fű,
egyszerű a viszonylat tánca!
Mi szép is az Istenlét – ám nehéz egyúttal,
nem mindenki érhet fel hozzám,
úr vagyok, és emlékezetem is csak úgy hal,
ha nem lesz gyertya világtortán…
Karámom körül sok rajongó
próbál engem sóvár’ érinteni,
csodaszépen béget a kongó
koponya, táplálékom a semmi!
Elmém rácsain keresztül látok,
nem érdekel okozat és ok,
szeretnek engem a megszokások,
s Én is beléjük kapaszkodok.
Ősfélelmem, hogy legyűrhetnek alantra,
így nem is lehet mást tenni:
maradok felsőnek: ékes csinnadattra,
csak, mi léptem kísérheti.
Kissé különös érzés: mindezeket
tudom Én nagyon is, – hogyne! – magamról,
de még különösebb, hogy kik reszketnek,
nem haltak még e kolosszus-szavaktól.
Hisz falkatörvény a legerősebb
kötőanyag ezen a földön,
az a legértékesebb, ki törtet,
ezt most világgá is bömbölöm.
Így születtem: felsőbbnek, majd így is halok,
a többi nem is létezik,
a tehetség szavára vállat rándítok,
vagyok Én naptól éjjelig.
Egyet nem értek: hogyan lehet az:
álomszép életem éj folyamán
rémálmok poklába belesavaz,
pedig makulátlan belsőm, az ám!
Nem is lényeg ez: folytatom tovább
dicső, igézve igázó körutamat,
s betöltöm a ritka csend odvát,
ha a tapshozó tömeg úgy magamra hagy.
Kirekesztem alsóbbakat, így már nagy lehetek:
fantáziám határtalan,
isteni végzetem egyedül öregedni meg,
erőm a nagy szárnyamban van!
Közel az igaz Naphoz átlagfals barát sem kell,
bár néha el-elmorzsolom
a kérdést azzal a nyüvek által vájó sebbel:
hová lett a lélekrokon?
El is hessegetem, mert fontos vagyok, persze,
ne is várj tőlem mosolyszemetet,
tükörképem röppen a szeretetlen szemre,
az utókor majd könnytelen temet.
Magányom, ó, páratlan, akárcsak Én:
nem is ismételném már Önmagam –
és most te jössz, ki is vagy? Mellettem fény?
Nálam úgysem lehetsz több – aranyban…
xxx
Az Önsorsrontó monológja
Lábujjhegyen jár a ködös félelem,
nehogy felébressze a bizalmam.
Lábujjhegyen járom én is életem,
a föld nehogy berogyjon alattam...
Minek éljek, ha egyszer halkan
ó, ígyis-úgyis meghalok?
Boldoggá minek tegyem magam,
s másokat, ha bölcs nem vagyok?
Minek lépjek ki barlangom
rácsokkal dúsított börtönéből,
ha egy nap úgysem hallhatom,
micsoda csillag hull rám az éjről?
Minek a nap, minek az éjfél,
ha tartalma sincsen?
Nem... A semmiség értelménél
nincs már nagyobb kincsem...
Tudom jól, még véletlen sem én töltöm
üres életemet tartalommal.
Sodródom, mégis dacolok, s a ködön
túl nem vár élet, csak hulló sóhaj...
Utolsó sóhaj élet vége,
így hát azt én - én már sohasem élvezem!
Hagyjatok csak társaim, élve
halni - nekem a szenvedés a lényegem!
Hagyjátok nekem, hadd vergődjek -
elvégre állat vagyok a sok közül...
Nem igéznek éteri csöndek,
létemen csak lélektelen rög ül.
Sodródom - mert így kell lenni -
ez az egyetlen kőbe tört végzetem!
És sosem hagyom, hogy szeretni
lehessen engem– ez az én döntésem!
Nem is az, hogy ami még nekem hátra van,
– akár több, akár kevesebb, mint neked–
édesebbé téve, keserű-árnytalan
éljem csodáktól elvarázsolva meg...
Nem! Ez ítéletem! Csak azért se leszek boldog...
Ez rácsszéndioxiddal dúsult elmevizem...
Makacsság és sodródás ugyan ellentmondások,
de életem hősies magányban tengetem!
Ne szánjatok, ne is sajnáljatok soha,
csak ezt kérem! Védelempáncélom
túl kemény és tudom, túlontúl ostoba,
de úgyis elérem egy nap célom...
Hogy senki ne értsen, bár gyötrelem,
a belső gyermek bennem hunyhat csak el!...
Bár zokog lelkemben a Győzelem,
vesztes leszek, igen, - őszinte szívvel!
Végül egyedül leszek. Egy kietlen
szigetnek utolsó lakójaként.
Én választásom volt, és egy idegen
érzés által látom majd meg a fényt.
Azt a fényt, amely kiáltó, gigászi hibázásom
által még utoljára kacéran mutatja magát.
De rájövök, csak a temetett szép jövőt látom,
s ki tisztán, s ki szívből, az már réges-régen tovaszállt...
xxx
A Szorongó monológja
Hallgatom karomon
emlék-nehezék
lánc-kattogását,
elsuhan életem
mellettem,
mardosom, morzsolom,
elkenem
a gondom…
Vajon látják?
Egy reggel sebemmel
szemeztem
volna,
de féltem, mi régen
pír arcomon,
megsokszorozódna;
Zenebona
csendje csonka,
csattanás
holt hangja
szorongatja
mellkasom,
a döntés
árnya vájja
börtönöm,
döbbenten dobban
fájdalmam,
hallom…
öntözöm...
Irdatlan,
bírhatatlan
korgok
bizalomra,
de félek: tépnek,
bántanak, ártanak,
marnak újra,
eltaposva,
sárba sújtva,
mint sokszor
a múltban,
a remény hangszerén
egy húr van.
Levetni
páncélom
nem merem,
remegem
ajkammal
beszédem,
elvétem
a szót, a tettet,
a szeretetet...
Sebtengerem
áramlóbb,
fájlalóbb,
mint valaha,
a Lehetőség
ködkép-
gyökere
tekereg
lábamon:
kacagva.
Egy biztos,
egy nem titkos
napon,
hogyha belül
érett csendül
Alkalom,
hős leszek,
ok leszek,
okozattá levésem
többé nem vésem
falamba,
ledöntöm,
hátrahagyom,
látom: röpkén porhad,
majd átadom
bánatom,
és félénk fényem
okát, okait,
fintorait
könnyedén
a sorsnak.
xxx
A Körforgás monológja
Éreztem, hogy esni fog az eső,
álmodón dalolt ott a télelő,
hol már nincs megtörtség, sem félelem,
hajnalt láttam, szebbet, mint képzeltem.
Lágy pezsgés illatát kergette a felnőtt nappal,
pocsolyába bár már nem vágyott – érdes, ősz hanggal
hagyott nyomot a ráncos szürkület fáklya-földjén,
mi végül is magába zárta őt: tűnő-nyíló ösvény.
Éreztem, hogy esni fog a hó,
leple alatt majd kihallható
életek érlelődnek, mint gubója a merész éjnek,
éreztem: ez a kezdete az igazi fehérségnek,
hogy visszatérnek, ennyivel tartoznak a világnak
az életek, hogy burokfátylukból egyszer kiszállnak.
Éreztem, hogy a belső tűzropogás hírnöke valami újnak,
ami jelenmelegségbe éleszti majd az átfesthető múltat.
Tudtam mélyen, melyik lesz a legbátrabb madár,
minek éneke üdítőbb lesz egy kedves arcnál,
zöldek és más vibráló színek lám, felém nyújtózkodtak,
volt ekkor is, kinek virult, volt, kinek hervadt a holnap.
És tudtam, hogy sugarak tombolása is eljön hamar,
lesz természeti s emberi, de végül oldható zavar;
hogy a tudás perzselő vérnarancs,
és hogy az érzelem hűs áfonya.
Halálom előtt kijelölök valakit,
ki helyettem is álmodna…
xxx
Az örök kisgyermek monológja
Becsengettek, elengedtek, várom: ne fájjon,
…háromnegyed órányi nyugalom, hurrá…
De hamar jön a szünet, a csendembe üget,
már nem tudok a testemen
lenni úrrá.
Savgalacsinnal dobálnak, ők fölöttem állnak,
Te, a tükörben, kérdezem: ez igaz csupán csak álom?
…Nem hiszem el, idegen hely, rideg pad, hang apad…
ugye tartozom majd valahova, ha most
nem is játszom?
Remegek, igaz? Elreppent vigasz, ferdén néznek,
marva beszélnek,
de én érzek, szólok a szélnek, hátha segít
hordani vágyam!
…hogy lehessek én is valaki majd mások szemében,
nem ily ében,
ha az enyém vértől mállik is most,
örök gyermeki vakságban!
Remélem, egyszer elérem, emberszámba vesznek, szeretnek,
…nem szégyellem magam a rám hulló jelzőeső alatt mindig…
Majd örülök már a morzsának is, egyszer úgyis jóllakok, hisz
lehajtott szívem már kis széptől is telik:
egészen a sírig…
Utóvers:
Felnőve én nem ülök már a felhőkre,
képlékeny korszakom, túlsebzett alakom is lecsengett régen.
Én választásom volt, hogy maradtam ember,
de az a tükör néha elnémul
egy-egy visszatekintésben…
xxx
Az Örök Csalogány monológja
Nem vér az, ugye tudjátok?
Csak a létet túléneklő,
dicsőn csepergő tűz.
Nem tövis az, csak valami,
ami belemetsz az éjbe:
rózsák színébe űz.
Egy törékeny álomba,
ami mégis olyan erős,
akárcsak a hajnal.
És én minden küzdelmes
repedésén átfénylek,
hulló trilla-hanggal.
Osztályrészem hasítja
az éles virradat, nincs holnap – nem, nem!
De győz, és örök igenbe szór, felöklel.
Nem tetem az, mi marad,
csak valami, ami még épp ideköt,
míg eggyé nem válok az Elterülővel.
xxx
Előre- és hátraarcok
A Nosztalgikus monológja:
„Ez az egész nem velem történik,
én csupán idecsöppentem,
hogy tevékeny s tétlen nézzem végig,
mit szánt nekem az Ősegyem;
szemüveglencse testem, közvetítő,
fokoz, és végtére mégis elfed.
Éles' lát a lélek, ám didereg ő,
nem talál sehol fészekmeleget.
Én nem is itt élek, vagyok idegen,
ez nem éntagadás, nem mondanám,
meglepő, mégis inkább egy nagy Igen,
amit kozmosznak mondok, nem talán...
Feloldódok a nagy lepergés előttiben,
erővel hat minden egyes homokszemcse.
Néhol fáj az emberi visszásság, de így sem
rogyok rá az örökös cipelt keresztre.
Törékeny a mag, és szenvedek még néha,
hogy nekem nem terem egy virág sem,
de e szín-fonák mindenség ajándéka,
hogy nem befestem: gyógyítom sebem”
Az Itt Élő monológja:
„A véletlen egy holt szó, nincsen üresség,
cél és ok hat, fon, sző át mindent és pont.
Én az vagyok, ki mások és magam tükrét
fényesítette, teng-leng csak a bolond.
Ki egyetlen életben hisz, annak tán nem nagyobb
élete gyönyörűsége, mi munkál benne?
Hiszen az Érték csakis úgy lehet megragadott,
ha múlt-mása nem klónozódott már ezerre.
Sutba a nosztalgiával, jelenszerepem szép,
mert én döntöttem így, el nem rendelt semmi.
Nem is csépelném a szót, letisztultan, zárásképp
annyit mondok: Ennyi”
xxx
A Csodalátó monológja
Ha egyszer pernye pilinkél majd hó helyett,
a rezdülő eszmény koromtalan marad,
ha az utolsó Ember szerint sincs szeretet,
leszek én az utolsó utáni,
vérző univerzum alatt, –
Az isteni húrú mindenség, ha bosszút áll,
– jogosan csapva vissza hálátlan gyermekének –
megfognám én a kozmosz kezét, hiába fáj,
szemébe néznék, könnycseppünkből
apró, titkos világok születnének.
Új képeket vetítenénk, élénk arcokat,
ahol él együttérzés még, és képzelet, szenvedély!
Csillaggá csiszolnánk a dobott darabokat,
előcsalogatnánk a mégis-csak-reményt,
léptünk nyomán fakadna hófehér.
És fekete, és száz, s ezer szín, és kipótolnánk
minden valaha szenvedett veszteséget,
nem a hajtásokat: gyökérig gyógyítanánk,
majd elengednénk egymást, és én
elkiáltanám, mi az élet.
Talán még nem sokan vannak, kik hallanak,
cipekvés van még, visszaút nincs már.
Tovább andalgok…
Sétám során majd páran velem tartanak,
a romokból ragyogó, majd alábukó valami
lesz még szép valahogy.