Becsukom a szemem, ne lássam
világon átfutkosó szörnyek hadát.
Befogom, fülem, halljam-e? Ne -
azt a szédítő csöndbe szőtt éjszakát.
Elnémulok, ne törjem meg
e széppé változó csendességet.
Nem eszem, hogy ne ízleljem
azt a szót, ami nyelvemre égett.
Orrom résén kilégzett végtelennek
is határt szabok, tán ez már a vég.
Elzárom az érzékbe font szelepet,
hogy ne érezzek halál-érintést.
De ezt az ezerátkú kis dobogót
elhallgattatni én nem tudom soha.
Mert bár a fényhűvös agy kikapcsolhat,
de a szív magát csak dobogja.
Valami érthetetlen, magának való,
félnótás, félszeg, különös kis muzsikát.
Valahol viszont, sandán, a dalokon túl
belém csörgedezi a Te-érzés titkát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése