Emberek sürgő-forgó-forgandó világában épülnek a házak, hangzanak a hangok, látnak a szemek.
Körvonalai élesen elkülönülve köhinttetnek ki szavakat a köznapi szájából.
Az évek járnak-kélnek, akár kedvesek az ajtón, vagy hunyt testek lelkei a párhuzamos világok ablakán ki és be: nem örökkévalók.
Létezik azonban egy rejtelmes birodalom.
Ebben a világban épülnek az érzelmek, látnak a hangok, és láttatnak a képek - tobzódik a képzelet.
Itt összemosódik lét a lélekkel, lélek a hanggal, hang a képpel, kép a tárggyal.
Ezt a titokzatos világot úgy hívják: Művészet.
Az évek, élmények, munkásságok itt is járnak-kelnek: fonala mégis a legerősebb fonál, mi valaha köttetett: szent szövetség, acélos pókháló, örökkévaló: és mint olyan, maga a pillanat, ahogy az átmenetek örökségének csöndfinom mezsgyéjén lilába hajlik a lüktető élet színe, kékbe az égbolt visszaverődő sugarai: s nem-múló rezdüléssé a hunyt testek felett érzett fájdalom.
Igen, ez a Művészet.
Nélküle minden szobor, vers, kép, zene, tánc, színház, ipari dísztermék vagy bármely alkotás lélektelen tátongna szakadékokon túl... Mert még a szakadéknál is sivárabb a nem-átszellemített: a Művészet pedig maga a lélek. Minőségjelző inkább, mint főnév, élő, inkább, mint elhunyt, igaz inkább, mint káprázat.
A leghúsosabb való, legvalósabb tündöklés, s mégis: egyre kevéssé hatja át az emberiséget. Az, hogy ki hány verset olvas naponta, magánügy. Hogy milyen jelzővel illethetném a modern építményeket, szintén.
A lényeg nem ezekben rejlik.
Inkább arra kellene válaszolni, ha a Művészet és mindennapok súlyozását akarjuk firtatni: mikor néztél utoljára fel az égre?...
S a válasz mindent elárul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése