Mit ragyoghatna most a Hold smaragd vízre
fonódó tükre, megteszi azt helyette a szó.
És mi minden szállhatna most a semmire!
De nem, nem teszi, az már túl sok létet hordozó.
Igen, túl sok a lét a csendben, amit teremt
hallgatások elnémult tófelszíne.
De nincs, nem is lehet több oly nyíló bicska csend,
mit megtörhet fals hangok ígérete.
Túl sok érzés hömpölyög most egyetlen
kis hullámzó cseppben, de ne bánd soha.
Nézd! A szótlanságba hajló szemedben
is tükröt ver az a túllakott szoba...
Miként az ereidben csörgedező merszek
lehajtott kedéllyel tűnnek végre a múltba,
úgy a légvárekétől patakzó dús sebek
beborítják a gyáva mezőt, égre sújtva.
Mennyi vér, és mennyi kéj! És virágzó
szavaknak salakba hervadása!
De nem lehet annál szebben kiszálló,
mint vizek s felszínek elhagyása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése