Én tudtam mindig, hova is kell néznem.
Lefelé nem szabadott, mert alázat
és búbánat ködét kongatja régen,
s nem emeli hőjét a büszke láznak.
Felfelé sem volt ildomos
tekintenem: ó, csak álmokat ne!
Túl csalókák, és túl gyilkos
a bennük rejlő áttetsző ige.
De tudtam: előre mindig nézhetek,
hol édes akadályba ütközött íriszem,
az volt a te szemed, és képzelheted,
mennyi darabra tört álmokba vetett hitem...
Egyetlen, mit tudok csak: már nem tudhatok semmit.
Csak, hogy szemeidben otthonra lobbanok.
S ahol otthon, oda vissza-visszatérek, ennyit
tudok, érzek, sejtek - ha kell, veled halok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése