Hajdanán örök tegnapok végletvékony határán lépdesett a lelkem, hogy a mélybe csobbanva elmerítkezzen azokban az érzésekben, melyekből az időtlen deja vu-k villanásai születnek. Mit szépítsem: múltban éltem, akár sajátomban, akár a világ születésénél ácsorogtam képzeletben, ám annál valósabban.
Nem kell azonban letagadni a múltat, az értelmezés semmilyen fokozatában. A sötétet sem szükséges hátrahagyni, és indulni fejlődésfények irányába - a lélek inkább hullámzó, mint előre ballagó.
Víz is önmaga ringatásában, tűz is le-fel lobogásával; de semmiképp sem olyan út, ami folytonos bukásokra ítéltetett. A Bukás kulcsa pedig a mindenség harmóniájának zárjába sosem illeszkedő értékítélet, mely mögött ott sír a semlegesség, a legigazabb minőség. Azonban az élet épp ellenkezőleg: megköveteli az úton levést. Micsoda feloldhatatlan ellentét! Vagy mégsem?
Ilyen gondolatok jártak fejemben, miközben az adventi koszorút fonogattam, és egy gyors "idősíkok hídján, a jelenben kell minden ébredéssel újraírni a jövőt" még átfutott a fejemen.
Ebben az időszakban megszáll valami ódon szellem, és gondolataim magvasságát még kerekebb lapcipókra hintem. Igyekeznék elmondani szavakkal ezeket, de félő, csak leírva megy nekem.
Az Advent és a Karácsony túlmutat önmagán. Nem csupán egy hagyományba kövesedett követése vakon a kijelölt útnak, hanem hangulata, lelke és álma van. Mindkettőnek.
Szeretem ezt az időszakot, hiába hagyja hátra a "sötét múltat", jelentsen ez bármit is.
Ember vagyok, úton járok, és meggyújtom az első gyertyát.
Parázslik a zsongó kanóc, vágyva, hogy beteljesítse rendeltetését a fényforrón ölelő láng.
Nézem nászukat, s a fuvallat, mely észrevétlen kúszik be közéjük harmadiknak, megbolygatja idegeim szélhárfáját.
Pislákol a várakozás első lángja.
Második láng. Egymás felé néznek, átfestik a fehér falat árnyaikkal, majd ismét fényükre s egymásra csodálkoznak, viaszt könnyező boldogságban.
Harmadik. A Beteljesedéshez időkilométerek már nem kellenek. Türelem-és fényjáték az abroszon.
És végül negyedik. Az út végéhez értünk.
Az út vége után itt az idő kibontani a szépség-kavalkád ajándékát, mit az élet nyújt nekünk minden pillanatban.
Különösen, ha ezt megoszthatjuk másokkal is.
Az Advent olyan, mint egy hasonlat.
Csak ráhangolódással lehet ráérezni igazi lényegére.
Az Advent egy metafora.
Feloldódnak a hasonlatok "mint"-jei az öröm pillanatainak dús erdejében.
Éppen
így csomagolódnak egymásba az ünnep arckifejezései közötti lassú
átmenetek, mint a két fenti mondat banális megfeleltetés-szintjei.
Elfújom a gyertyákat, és a körforgás igazságán kezdek el gondolkodni.
Majd meggyújtok egy újat.
De előtte még elmondom minden szerettemnek, ami a legfontosabb mondat e világon, nehogy időnap előtt kialudjon a láng...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése