Nézd csak, az élet egyre keményebb,
és mégis egyre csak lágyabb!
Egyre zordulnak teljesítések,
s egyre könnyebb lesz világnak.
Ahogy törtet előre hullt idő,
úgy kényelmesedik minden.
De úgy kell küzdeni, hogy a jövő
áttörjön a múltbilincsen...
Nézd, valahogy már e nap is eltelt,
a lenyugvó Napban mégis
ott a holnap ígérete, tejfelt
ken föntre addig egy kéz is.
Egy kéz is, egy dobbanás is, miben
millió szórt szólam egyet kántál:
ismerős lesz az összes idegen,
s feltárul minden hely, hova vágytál...
Hol vakítókra igazzá szépült
árny simul, ott ablakokon túl
nem a külvilág, hanem a révült
éned vetül ki látatlanul.
Sűrű kékség, hova csak vágytál,
szárnyak, s halál nélkül integetnek.
De csak, hogy múltba visszalássál,
s nézd, tüzes álmaid mivé lettek!
Nézd, mi tegnap még álomsúly volt,
ma valósan röpkébb, mint lepke röpte!
Mi lepleket őrzött, ma fátyolt
lebbentve hatolt a rezgéstelt csöndbe.
Nézd, a legelső kézremegés
első kézfogássá szelídült.
Nemesebb lett így az elme, és
az a tört érzés sem lett idült.
Időutak lanyha göröngyein
homlokát törölgeti a küszködő.
De csak hogy a porzó sötétbe szín
vegyüljön, s benne fürödjön a jövő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése