Vándor-lás(s)

1.

Földön

Lila holdsugár éjpihéi alatt

a színtiszta rezdülés új alakot nyer;

kristályossá szűrt szeretetbe kaptat

a te és én sziluettje: remegve szel -

földi vizeken smaragd habokat

két kósza, furcsa, kócos, s mégis 

felsírónál is őszintébb alak -

gyermeki lesz az új is, a rég is.

Itt minden örök - égisz-szárnyat bont,

egyetlen csónakban evezve, és

egy evezésben csókolva, borzong

fel valami felfelé törekvés.

2.

Ég s föld között

Lebegünk. Kapkodva tovaritkuló levegőt.

Mi egyre harmatozza tájat s benne őslelkünk.

Tisztulásoktól áll a poros lélegzet el, sőt

alanti panaszoknak árnya is eltűnt;

halovány, cafat-homály álmaink 

földi fénybe nagyzoló törtetése,

hol van már, mi röpke lentiből int?

Mindennek minden gyűrt töredékrésze.

Kapaszkodunk, hőn szorítva egymás

dobogását rímeltetve felhők dalára;

ezen a ponton már semmit sem vársz

sem élettől, sem múlástól, mégsem vagy árva.

3.

Égben

Halkulnak a csendek: minden egy merő lüktetés.

Mint a Föld szíverébe csörgedező égiség,

ketten üljük pegazusunk, ki légben üget, és

kápráztatóbb, mégis ismerősebb földnél e lég.

Minden cseprő bánat, mi fojtogatta odalent

egymásba göndörödő életspiráljainkat,

most parány rónaként széjjelterülve csak a csend

arcát tükrözi, miként arcod a fény, ha pirkad.

Éjfürtökön csügg dajkáló ajkam, mely téged

végeérhetetlen varázslattá búsan becézve

megérinti azt a túlsejlő messzi véget,

mi felhők angyalhamvainak esővé eredése.

4.

Mindenen túl

Felseprem galaxisokon túl - Egyetlentől innen

a teremtődés morzsapelyheit veled.

Az az Egyetlen, az eufória - az az isten,

vagy bárki -  Te vagy, de még nem érezheted.

Legyél önforráslétedben tudatlan! De csak

hogy később engem is istenné emelhess.

Egymás istenségei leszünk, hogy a szavak

eredetéből fényfriss világfreskót fess.

Mindent csak idejében! Addig hidd pihenten azt,

hogy mi valóban: egymás karjaiban elhunytunk.

Égbőrödre rovom azt az illékony tejutat,

honnan mennyei zsákutcába vezet utunk...

Mellékvers:

Megéltek együtt sok gyönyörű évet.

Álmaik mélyéhez képest a transzcendencia

egy cincogás csupán, csak egy bősz képzet,

ők tudták, mit a titok sem tudott, mi a nyitja.

Felszállnak e percben avagy alászállnak?

Mindez a kettő: lényegében lehetséges.

De a gyászló, mely emlékük után vágtat

űrvirágok szirmaiból keservet tépdes.

Szférák zenéje lett dobogásuk, sosem halkul,

s nem erősödik: most már vannak, miként van a kisimult lét.

Itt pihennek, ott sietnek: nem húzza őket súly,

hol a halál pillanatában minden mosoly visszatért.