Lábujjhegyen jár a ködös félelem,
nehogy felébressze a bizalmam.
Lábujjhegyen járom én is életem,
a föld nehogy berogyjon alattam...
Minek éljek, ha egyszer halkan
jaj, ígyis-úgyis meghalok?
Boldoggá minek tegyem magam,
s másokat, ha bölcs nem vagyok?
Minek lépjek ki barlangom
rácsokkal dúsított börtönéből,
ha egy nap úgysem hallhatom,
micsoda csillag hull rám az éjről?
Minek a nap, minek az éjfél,
ha tartalma sincsen?
Nem... A semmiség értelménél
nincs már nagyobb kincsem...
Tudom jól, még véletlen sem én töltöm
üres életemet tartalommal.
Sodródom, mégis dacolok, s a ködön
túl nem vár élet, csak hulló sóhaj...
Utolsó sóhaj élet vége,
így hát azt én - én már sohasem élvezem!
Hagyjatok csak társaim, élve
halni - nekem a szenvedés a lényegem!
Hagyjátok nekem, hadd vergődjek -
elvégre állat vagyok a sok közül...
Nem igéznek éteri csöndek,
létemen csak lélektelen rög ül.
Sodródom - mert így kell lenni -
ez az egyetlen kőbe tört végzetem!
És sosem hagyom, hogy szeretni
lehessen engem - ez az én döntésem!
Nem is az, hogy ami még nekem hátra van,
- akár több, akár kevesebb, mint neked -
édesebbé téve, keserű-árnytalan
éljem csodáktól elvarázsolva meg...
Nem! Ez ítéletem! Csak azért se leszek boldog...
Ez rácsszéndioxiddal dúsult elmevizem...
Makacsság és sodródás ugyan ellentmondások,
de életem hősies magányban tengetem!
Ne szánjatok, ne is sajnáljatok soha,
csak ezt kérem! Védelempáncélom
túl kemény és tudom, túlontúl ostoba,
de úgyis elérem egy nap célom...
Hogy senki ne értsen, bár gyötrelem,
a belső gyermek bennem hunyhat csak el!...
Bár zokog lelkemben a Győzelem,
vesztes leszek, igen, - őszinte szívvel!
Végül egyedül leszek. Egy kietlen
szigetnek utolsó lakójaként.
Én választásom volt, és egy idegen
érzés által látom majd meg a fényt.
Azt a fényt, amely kiáltó, gigászi hibázásom
által még utoljára kacéran mutatja magát.
De rájövök, csak a temetett szép jövőt látom,
s ki tisztán, s ki szívből, az már réges-régen tovaszállt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése