Tudom én azt, hogy mennydörgő mélyeken
te rettentően jó és nemes vagy.
Szelíd csended suhan angyalfényeken -
de a maszkod lehengerlőn vastag.
Tudom, hogy igézetes árkaiban a lelkednek
álomra áhítozó, felsírt-sóvár
szeretetlepkék tündérkedéllyel repkednek,
de arra, mi szereped, kevés szó már.
Tudom jól, azt a kacagón rámfröccsentett savat
csak vígnak vélt hangulatban szórtad te rám.
Dermedtségbe borzadt tetted tréfának tartottad,
s jót szórakoztál, miként mállott holtra szám.
Tudom, bús baltád, mivel belsőmbe sújtottál,
csak kedves, röpke játékszer lehetett számodra,
az, hogy érzel-e egyáltalán, örök homály,
e vértintát elméd szövete tán fel sem fogta.
Tudom én, hogy pokolgyönyörű mélyen
te varázsos, zsengén megszült vagy.
De a pillanat, ahogy kínzol éppen,
egy nem kegyelmező pillanat.
Kegyelem rád se vár: rejtekjó rab leszel -
még ha fel is ment ez a földi törvény.
Szívsemmiséged rablétében érkezel
majd oda, honnan indult a fals ösvény...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése