Mikor érzem ízét a hallgatásnak,
szinte recsegnek a bölcsen halk árnyak,
bújó, szelíd összegömbölyödésben,
a gyógyultság szúró szépségét vérzem.
Utolsó tollvonása a reszketeg létezésnek,
halállá és életté írja örök regényemet,
és a végesség kirittyenti magát
szépséges életté, majd perceg tovább.
A legszebb szó mégsem a szeretlek,
hanem a hallgatás, mi kereszt lett -
édes kereszt, mely magában hord dajkálón mindent,
lehetségest, lehetetlent, e káosz most a rend,
hiszen nem minden kizáró, mi ellentét,
a zúzongó zaj sem okvetlen csendet vét.
Minden rejtettséggel mindenben ott kavarog,
mi bizsergés lett, mitől élek, attól halok.
S amiből fölzöng majd a hömpölygő szó,
dicsőn siklik majd néma hullámán hajó,
egy hős hajó, amely alatt elterül befagyva
mindenek eredetének ráncba simult arca.
S ahogy lágyan iramlik szóhajó alatt a habcsend,
bennem egy emlék zivatarszürke varázsa dereng,
a homály izgalma ez, szellemet korgatva felforgató,
ki-ki sorsa szerint, de a lét mindenkire hangtalant ró.
Pisszenéstelen tiszta áhítat hullón bolyongva,
simítja víztükör-bőröm, ez az ujjbegy-korcsolya,
mi úgy törekszik előre, mint hajó habokon,
a vízhát mélymasszázsa az emberivel rokon,
de mi túlmutat emberin, s más világokba hajt,
s mégis összeköti a kettőt, és egyfelé tart,
az az a némaság, mi nem repeszt sem jeget, sem sírhelyet,
ez a világ utáni teljesség hangja, a csodák felett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése