Kinek lelke csak fejbúbtól talpig ér,
nem szikráztatja auráját a friss szél,
s ő sem bizseregtet sugaraival környezőt,
a könnyek nem ősfiókjaiból fakadnak, sőt,
még csak nem is az érzéseiből -
miből e gyöngyöző varázs feltör,
csupán egy rideg cseppcsatorna,
mi a bánatát elhantolja,
vagy akár lepetésig hatott gyönyörét,
nem igazi gyönyör az - nem is öröklét!
Mert az elhallgatott, az ösztönmély értelem,
amiből rezdülés fakad, több mint sérelem,
mint felfújt "én" keményének kénytelen olvadása -
mint belső műalkotások önkénytől horpadt mása.
Nem! Az igaz intelligencia illanó csoda,
e csoda kunyhójában megsejtett szerény palota,
sejtmély gondolatokban rejlő könyv,
simult utak selyme, mit fed göröngy,
agyagmasszában lappangó, faragott mosoly;
alágörbült ajkakat ösztökélő "most szólj!"
Minden felszín mögött hömpölygőn ott csellengő mélység,
abból felszálló madarak röpte mögött a kékség.
Morajlik az igazság, mégsem fog világba ordítani soha,
ha lelked túlnyúl határokon, szárnyaid kibontva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése