Megőrültem

Megőrültem.

Megőrültem, mert... mert nem tudok egy mondatot se anélkül befejezni, hogy cirkalmas kényszergondolataim ne festenék át azt a víztükör-nyugalmat, melyet belső békének nevezünk.

Megőrültem, mert a törékeny szemekben és megtört mozdulatokban látom az érző embert. Mindenkiben! Látom a galádok szemein tükröződő vajmi, de csodás csillanást!

Beteg vagyok, tudom. Mert megőrültem.

Olykor a falak visszhangozzák beszédem - megőrültem.

Kicsit ugyan, s ó tudom, mindenből van visszaút, de meg vagyok őrülve.

Megőrülve, beőrülve, kiőrülve, beléőrülve, átőrülve, továbbőrülve... és igekötőtlenül csak így, simán: őrülve.

Szeretek mindenkit! Szeretnék a szemébe nézni annak, aki a legtöbb lesütött szempárt okozta nekem, és jól - átölelni! "Miért tetted?" - nem számít!

Mert önfeledt vagyok, mert kedves vagyok, mert megbocsátó vagyok, mert... igen, őrült vagyok.

Talán az első leírt mondatom, hová téved most minden szempár - köztük az enyém is - érvényét veszejtette, mert a belső békém épp ez őrület adja; nem a kényszeres csendelfedő - hanem a szereteté!

Megőrültem.

Már megint kezdem.

Megszállott vagyok, félnótás, udvari bolond, trubadúrnő, és... a szeretésért a végletekig elmenő.

Barna bogyók pottyannak a büszkeségre. Kit érdekel a felhajtott fő, ha az újra cinkosan csillanó mosoly adja a legfelszegettebb fej esszenciáját?

Külső, poros szemmel naiv vagyok - de nem az a naiv inkább, aki csak azt hiszi el, amit láthat, amit lát a tömeg, ez a nagy csalódásmassza, s a bizalmatlanságot beléplántálja?! Mert bizony, ebben élünk.

Igen, kételkedem - örök Luciferke vagyok én!

Kételkedem abban, hogy az ember rossz, hitvány; kételkedem abban, hogy a haszonelvű gyakorlatiasság több a szívnél és a képzelet világroppantó erejénél; kételkedem... a Rosszban!

De Benned soha!

Mert megőrültem.

Ezer kis csörgő sipka zendül most, és fém- vagy nemfém zenét játszva, de eldobolják dobogón álló Dobogómat - a legnagyobb értékemet: a szívem... 

Megőrültem!!! 

Ne kezdd megint, hogy mennyire monomániás vagyok...

Megőrültem, mert nem akarok most a művészkedés mocsarába süppedni - inkább önfeledten lebegek - és őrülten! Fenébe a modoroskodással  - üdv a bolondériának!

Megőrültem!

És szeretlek, az isten verje meg! De inkább simogassa...

Nincs kedvem gyűlölni... Az élet ígyis-úgyis savazza és mocskolja az embert, miért mérgezném még magam? Ki érdemli meg, hogy mocskoljam magam? Mindenki! Épp ezért senki!

Épp ezért nem gyűlölök - szeretek!

Mert...

nálam normálisabb talán nincs is e világon.