Tudjátok meg: én már valaki egészen más vagyok,
kire valaha savat lehelve ordítottatok,
kit okítva, s hamisul osztályozva
állítottatok egyedül-sorba;
könnyemből nem ugyanaz a gyöngy ragyog:
az az én többé sohasem én vagyok.
Múlt dioptriáján más ez a világ,
többszörös képek, s egy gyenge, ki kiált,
akit csupán önmaga hallhat, és érthet is meg,
kezéből az értéktelenség hite remeg,
sebzett vad e vadászó mindenségben:
tudjátok meg, az már nem az én énem!
Az már nem én vagyok,
s ti sem azok vagytok,
kik hisztek a magány gyöngítésében,
s aki botorkál hazafelé éppen,
azt lelki gáncs-kedvetek gyalázza gyűrt-piszkosra -
felfedés vagyok, ki életet önt a titokba!
Bizakodó lettem újra, mert erős vagyok,
újraírják maguk sebrágta régen-lapok,
csak magam miatt feledek s bocsátok is meg,
áldássá varázsolom, mi csak átkos lehet...
Mindig akkor állok sziklára, amikor a legrosszabb -
akkor élhetek igazán, ha a halálharang konghat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése