Arcomra peregnek hulló perc-cseppek,
bámulok, mint várakozó eretnek;
a pillanat csorgó levét kóstolja szám,
mégis múltba tévelyeg egy gondolatárny...
Idő fennsíkjain lankás a képzelet,
szív rácsai mögött az árva ész remeg.
Mindent átsző a hit, s a fordított jelű lázadás:
hit az észben, s a túlhívőnek semleges értékláz.
Hisz a lázadó is függ valamitől, miben hisz,
vagy mi ellen szít, hajója leginkább arra visz.
Áttetsző hullámokból sejlik az a sikamlós ész,
mi hangzatos határhívő, s keresztje a kétkedés.
A vakbuzgót nem érdekli a vihar-vélemény,
miben ezerszer letagadott lett már némely fény:
annak fénye, mi csalóka, s többség egyre fújtat rá,
ő makacs, s ebben különc, ebben nem lesz hasonulttá.
Szememből végre szálldogál millió csellengő eszme
felfelé, plafonnak visszaadva perceit remegve.
Reszket az ész, biztos a szív, de valami mégis ősi és örök;
s a tudattalan tengerébe merülve lassan ébredést szövök...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése