Eredeti:
[...] És hogy ez így van, amint mondom, megtudhatod abból,
Hogy mit az elménkkel látunk, mind arra hasonlít,
Mit szemmel látunk, s így létrejövésük is egy lesz.
És miután kimutattam, hogy például oroszlánt
Képek után látunk, amelyek behatolnak a szembe,
Tudnivaló, hogy ilyen módon szintén az oroszlán
Képe zavarja a lelket, s mást, mit lát is, azonmód
Látja, akárcsak a szem, csak lengébbnek veszi észre.
Éppen ezért, amikor testünk álomba merült is,
Éber a lélek, mert akkor szintén ama képek
Izgatják, amiket nap közben fog fel az elme.
Annyira, mintha valóban látnánk azt, akit immár
Élete elmúltával a sír s a halál fogadott be.
Erre azért visz a természet, minthogy valamennyi
Érzék elzsibbadtan nyugszik ilyenkor a testben,
És azt, ami téves, nem cáfolják ténnyel, igazzal.
És emlékezetünk szintén tétlen, lankadva szunyókál.
S nem veti ellen, régóta halálfia az már,
Kit még életben levőnek képzel az elme.
Azt se csodáld ezután, ha mozognak előtted a képek,
Illegetik magukat, s lóbálják karjukat egyre.
Álmunkban legalább úgy látszik, mintha csinálnák,
Mert mikor egy elenyészik, más jön utána egész más
Helyzetben, s ez tűnik fel mozgásnak előtted.
Tudnivaló: mindennek gyorsan kell leperegni:
Oly nagy a mozgékonyságuk, valamint sokaságuk,
S szinte olyan nagy akármely percben a részleteké is,
Hogy folyvást bírják pótolni, mi semmibe mállott. [...]
Parafrázis:
[...] Úgyhiszen mondom, miként van az, eredőn,
amit elménk polipkarja felfog, mindaz mása
ama karoknak, mik valóságból terebélyesülnek -
s azt szemtükrünk szintézise által az Egy lebbenti láthatóvá.
Mikoron már kimutatható lett általam is, véve sörényes jószágot,
mely oroszlán-valója hős festmények általa sejlik eleinte előnkbe,
tekintetünk páncélját hágva tisztán tornyosul fortyogva eszmekamránkba -
tudni lehet, a hús-vér állat légző képe is belső állóvizet kavargat,
s így másra is nyer íriszpanorámát bár, de homályosul összpontosításunk
esszenciába tömörülő keménységétől, s lággyá ömlik bugyogva a körött-kép.
Éppen ebből fakad, hogyha szenderpelyhek csúsznak is le meredek pillapályáinkon,
a lélek éles és éber, hiszen ugyanazon képszeleteket vág le világtortából, miként
valódi ébrenlétben. Sokszor hunyt kedves síri halk sziluettje is áhítattal lebeg ingaként
koponyánk tartalmának étheri kivetülésében. Az Álom nem ítél: így igaznak hivén
minden balgát, csalárdot, nem öklendjük vissza édesnek tetsző lúgját sem -
emlékeink ládikáinak milliom kincse is meghitten szundítozva piheg párnáján.
S régesrég ismeretlenbe tűntet is élet ismerősének tekint e csintalan alvó agy.
Mocorgnak ugyancsak, meglepetés-lepkék ne szálljanak ezt illetőn rád,
ezek a képmások álmodban, rezegtetve pillájuk, táncolnak kacéran, legyezve
illúzióktól gyöngyöző homlokod. Váltakoznak képek, minthogyha ténylegesek
volnának, s fel sem tűnik neked, milyen illékony, zabolátlan hablaty is kavalkádjuk.
Folytonos lepergésben, akár élet utolsó képhomokórája, vannak e nemlétezők,
siklanak szende sikollyal előre millió mozaikok, s az apródonként szemerkélő
részek űrjét kitöltik, akárcsak te e fenséges ürességgel ásító természet terét.[...]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése