Köszönöm

Szenderbe álmodni
minden egyes nap
azzal a tudattal,
hogy láthatom s várhatom
láthatáron s várromon
túl -
s kíváncsian, de vágytalanul
tükörképem új arcát,
és arcom új tükörképét,-
szebb, mint égitestek dobogása...
- mi festményt borít a világra -
olyan nagyon szép...
És e tükörből,
- mely a Festmény egy töredéke -
kozmoszablakokat nyitni
Útként, hogy a fényév bérce
közelségponttá sűrűsödjön, -
jobb, mint kottázni le bolygókat,
hol csendesül minden szózat,
hogy világok fölött őrködjön,
mert a békelabdacsos Én
vény nélkül kapható,
hullong a szó, oly nagyon jó...
S a sok parány, cserfes ablak
egyikéből az öröm nyílik,
hogy minden egyes nap láthatlak -
Te, én, téged, engem, titeket,
- mindig -
és őket, a már csak fent pihegőket,
kik csak a Semminek idegenek.
Ez a tudat, ó, amely oly szendén mulat,
sorssá avanzsálja bilincsmeteorok hullását,
a satnya elme csak kutat,
mialatt egy ruganyos alak
a mindig újrába hág
egyre,
ébrenlétben s mégis
szenderegve;
s a kedv csillan,
mert e sok ablak
közül az egyik az enyém,
mint dimenziósufniból előkerült
kincs,
tör elő a Remény,
ahol hunyt szó a Nincs.
E tudat igazabb, mint az elme sok fiókja,
a másik ablakból előröppen egy fióka,
kristálykalitkáját töri a tavasz,
éneke oly nagyon igaz...
Majd mint tejútcsirip, száll tovább a gúzs-zsilip,
hol megállt már az összes óra.
S hol csengő fátyolarcot fürdet a lét
virradóra,
ott a harmadikból nyílik
a leggigászibb
öröm:
hogy élhetek, hogy a szép hetek
rózsás ujjai ajkaimra fonhatják
a szót:
Köszönöm.