Deja vu

Mint zsongatón duruzsoló deja vu

halkságot horzsoló suttogása

a felhőket tépő szélben,

úgy lapozod vissza életed könyvét,

mintha már egyszer elmesélték volna,

mintha benned felreszketne újra

őrangyalaid csókja, akik

százszor mentettek már téged,

száz életben,

úgy robotol konokul

a Mindennap

... véletlen...

Akár jégkehelyszellő borát

kortyoló fellegek szája,

mi kiissza ódon cseppjeid, 

úgy feslik fel emlékeid sebtánca,

- az vagy te - 

szónok, költő, tudós,

a jelent szövő múlt

jós-lehelete,

s a mindenkori Nagy Regény

történetét

égi vászonról végiglapozva,

majd visszanézve

- a jövőből - 

jókat nevetsz,

mert tudod:

lapodra írta 

örökkévalóságod

a perc. 

Mert ez öröklét lustán 

kinyúlva dől 

el az idő kanapéján,

míg az "egyszer élünk"

kardján 
a Nap

úgy csillan fel,

akár csillagmárvány...

akár kisded friss fény-szeme,

s e csöpp csóva

szivárványlik

rá, egyenesen

az itt és most-végtelenre.