egyetlen sejttel,
Ő sem vét, csak mert csápja, potroha
undorba hergel,
Ő nem tudja, hogy szemében semmi
nem ver tükröt,
Ő sem tudja, hogy mindebből én mit
le nem szűrök.
Ő nem tudja, hogy melenget éneke, és hogy
Ő az igazi Költő,
Ő pedig azt nem, hogy elhullott szőre olykor
idegeket felőrlő.
Ő nem tudja, hogy ha tartok fogaitól,
nem jelent rá az veszélyt,
Ő nem tudja, hogy szabása egészen
emberszerű, – és ezért
Ő sem hibázhat, mert érző, felfogó,
de nem ítélő élőlény,
Ő nem ítélhető el, számára nincs
kezdetből futó végső tény.
Ő tudja, hogy mar, és fáj nekem, mégis
folytonosan megteszi,
Ő tudja, hogy kellemetlen, mégis,
ugyanazokat rebegi,
Ő tudja, hogy nyelve megnyerő,
de a célja merő metszőfog,
Ő tudja, hogy minden érték dacára
érvényesülni ő fog.
Ő tudja, hogy üres tekintete szerep,
mégsem nyer önmagából kincset,
Ő meg elhiszi és elhinti,
hogy kódoltan romlott a világ, nem „így lett”...
Őneki van tudata – az elnéző fejsimítás
állatoknak jár,
Az Ő fejét az simítja, kit önigazolásáért
égre kreál,
Ő rendelkezik, mert amőba-testtel
nem tehetné meg ezt,
Az Ő szálai túlnőtték azt,
amivel a természet fest.
Ő tudatos, ő dönt, ő a csúcs,
de ha fordulna a tudatkocka,
Ő lenne, ki elsőként az elé dobott
gyöngynek rontana,
Ő szolga, Ő úr, Ő már
egylényegű képzeteivel,
És Ő, aki mindettől elvonul,
is végtére ember,
és állat egyszerre, minden lény
különválik és olvad,
a fókusz és a mérték ingadozik,
épül és sorvad.
Hol van a megbocsátás felső foka? –
kérdezte Ő félve,
Majd a végén csak elrendelt mindent,
teremtő volt,
és mégse.
2019.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése