Mi sem tragikusabb annál ebben az elemi idegenségben, mint amikor az emberek hirtelen meghajolnak előtted... A semmibe vétel elől eddig könnyen repülhettél belső szigetedre, egykedvű megfigyelésekkel kitekintve, de tehetted mindezt értékességed értékelésektől független tudatának bizonyosságával, szabadon.
A nap végén, amikor elcsendesedik benned is a moraj, okkal kérdezed a Holdtól:
"Ki vagyok én, ha felnéznek rám?"
A kérdést megelőző visszhangoktól kegyetlenebb hang nem létezik, a kérdést követő csendnél jellegtelenebb nincs.
Mi írhatja le azt a szívszorító távolságot, amit sziluetted fakaszt, megváltóra szomjas szemekben tükröződve?
Bár mondhatnád szavak nélkül: "ne gyere ide, ne ágaskodj, tudd, hogy te is képes vagy kihozni önmagad maximumát, saját tered nem függhet mástól!"
Ehelyett mi történik? A szerénység eszményképe testet ölt azokban a szemekben, és végül mi lesz belőle?
Még nagyobb csodálat!
Még elemibb idegenség!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése