Feledésed

Hiányod hegedűjén sír a lélekvonó,
a féktelen, a végtelen, a szárny, az álom
mind-mind szépia fátylú horizontba kongó.
Hallom, pedig nem akarom szavad zenéjét,
s látom - arcod, mert kevély fényeddel takarod
ó, már oly régóta elmémnek tiszta fényét.

Kétesbe fakult már rég biztató beszéded,
mit csonkán repdeső bús vásznamra festettél.
Minél távolabb a perc, bennem ősemléked
annál vibrálóbb, és facsaróbb hallgatásod,
mit tettél? - tán nem is tudod, létembe súgod
léteddel az égit, veled magasba ások.

Mély, fúvó szellő kíséri csak árva táncom,
te, a távolság, a szakadék, a rög, a csönd
mind-mind éledve jő, jőve száll, szállva vájón.
Talán egy nap majd nem hallak már olyan tisztán,
s a Fönt nem lesz tükörképed s a feledésed
könnyedén futkos át belsőm űrsötét titkán.