Távolság

Itt vagy még?...

Nem láthatom, szemed vajon lángnyelvek fodrozódó kíváncsiságát, vagy széltől fosztott víz rebbenetlen közönyét tükrözi-e vissza ebben a pillanatban.

Lomha bolygók sugárcsápja komótosan kapcsolódik össze, földi dadogásomban csak ennyit tudok mégis mondani: hiányzol. Te, te és te. Hiányoztok. Ti, képzelt és valós személyek, külső és belső élmények - akármennyi is volt már belőletek. Ti, lélegzések, mosolyok, sopánkodások, végtag-és rekeszizomropogtatások. Ti, sokan - és te, egyedül.

Itt vagy még?

Bár hallhatlak, hangkutad köré fonott tágas kerted - pozsgáid és lényed - messze van nagyon. Igazán nagyon.

Nyáron nincs éjszaka.

Azt a néhány kellemeshűs vagy éppen darázsfullánk-forró órát, amikor madárcsicsegések lyuggatják a sötét súlyos talárját, nem lehet éjnek nevezni. Ennek hátulütői közé tartozik - a csend összes előnyének halálával párhuzamban - hogy elfedi mindazt a mélységet, melyből minden igazi találkozás emléke születik. Akár másokkal, akár magunkkal.

Hol vagy már? Hol vagytok?

Egy kóricáló illat az éjszakában, egy friss fuvalom érintése, és egy beazonosítatlan aroma ízlelőbimbóim gyűrűjében - ennyi maradt. Belőled és belőletek - akár nem éltek, akár lélegeztek még. Akár személyek vagytok, akár emlékek, kósza ködképek.

Ki vagy te? Ki voltál?

Ennél őszintébb kérdés nem is létezhet.

Még ha huszon- , harminc-, negyven- vagy több éve ismered is, és be is jártad látszatban glóbuszát, akkor sem telhet úgy el nap, hogy ne kérdeznéd meg - ki vagy te? És annál nemesebb lesz napról-napra szemedben, minél kevésbé tudod körülhatárolni a választ.

Ha pedig csak egy morzsatöredék jutott belőle, mégis úgy érzed, ismered már régről, akkor is bele kell törődnöd, sosem tudhatod meg igazán, ki is ő. De talán ez utóbbi esetben tisztábban látod őt magát, mint akik mindig is ismerték, mert mindenki valódi arca az a bűvölő aura, amit az első csalódásnál illúziónak nevezel. Mindenki az, amivé lett volna, és aminek maradt volna, ha nem hempereg meg a földi sárban. De ők, akik olyanok maradtak és lettek, és nem hemperegnek, igen kevesen vannak.

Hol vagytok?

Egyre kevésbé tudom a választ. Ha meg is tudom, akkor az a válasz bizonyára örök fátyolban őrződik majd meg, mert ha kimúlik állandó sóvár érzetem, ami mindig valamit elérni kíván, akkor már nem fogok írni, mint ahogy a révbe ért sohasem alkot semmit.

Ő mindig itt van.