Tanul(ó)ság

Bódult asszociációlepkék szálldosása a tudás virágának nektárját kortyolgatva, tollcsillárok alatti szinapsziskeringők, hol a botlás a felejtés, a biflaszarvas agancsának műtárggyá formálása: ez mind a tanulás folyamata. De mi a helyzet az első rútkiskacsabetű napjától az utolsó hattyútollvonás percéig eltöltött iskolaidő fejben hagyott illetve fejből elhagyott morzsáival? Miként tanít az iskola?

A lerakódásnak, a fejveteményeskert kibontakozásának csupán egy apró magva az a tudás, melyet álmunkból felköltve is mondunk.

A passzív tudáson túl - mely bár gazdagabb, mint amit el lehet képzelni -ott virul a tanulási folyamat egy harmadik árnyalata, mely se nem munkálkodó, se nem mozdulatlan: egyszerűen csak beépült lényünkbe, részünkké vált. Olyasmi, ami benne van a légkörben és öntudatlanul is érintkezünk vele - mégsem fogalomszerű. Ez a valami a légkörben lehet a tapintható intelligencia, lehet a szagolható primitivitás, de mindenképpen nyomot hagy bennünk, akár taszító, akár befogadó leképezéssel.

Az iskolából áradó évek és érvek formálnak, levetkőztetnek, felöltöztetnek, újraalkotnak -  más emberré alakításukban segítenek visszatalálni önmagunk lényegéhez. Ha egy percet sem figyelnénk az összes eltöltött órán, előadáson, szemináriumon, akkor sem lennénk ugyanazok, mintha sosem jártunk volna a padok, táblák és okos szavak termeiben. Legyen ez az iskola akár szabadelvű, képességserkentő vagy biflaszarvas agancsát gépiesen vizsgáló. Mindkettő sejtünkké elegyíti azt a szilárd tudást, mely később megfoghatatlan bölcsességgé légiesül.

A különbség csak annyi, hogy az egyikben könnyebb, a másik típusban keservesebb felszínre hozni a valódi énünk szabadságát. A szabadságot, melyben egy sort sem kell tudni a könyvből, sokkal inkább alkotni egy könyvet, koncentráció, megfontolás nélkül.

Az élet és a tanulságok könyvén kívül meg kell írnunk még egy könyvet is: egy könyvet, amiben több a rajz, a színes életlüktetés, mint a Tanár két ábrándkaland között elkapott, követhetetlen gondolatfonala.