Érzéktelenül

Az első nap vakság arcára ébredtem,
szemem vásznán nyüzsgött száz szurokfolt.
Majd az alkonyodó pillahorizonton
csak a világtalanság világolt.
Ahogy peregtek csendek, rebbenetlen
tisztult a kétség hemzsegő mocsara,
tükrök felszínfüstje végre eloszlott,
gyertyák éledtek, végekbe olvadva.
Sebtűzijáték éles parázslását
lágyan oltotta ki a selyemsötét,
múzsák ajka lúdbőrzőn simította
a homlokom - harmadik szemem testét.

Második nap dübbentő némaság
táncolt körbe, pitypang-önfeledten.
Szájrezgése hahotát sejtetett,
de csak belül hallottam, s éktelen
sikolyok szilánkja sercegett bent,
ahogy fülembe csengett az általam-bánat,
s ekkor végleg összeforrt a láncszem,
mi hiányzott, hogy mindeneknek megbocsássak.
Innentől kezdve a nincsen már-szavak,
légbe karcolt örök hangokká lettek,
muzsikált a Mindennap ereimben,
hallottam, mi titkon fazékban zengett.

Harmadik nap ízek mínusza
csókolt kétes, cserzett örömmel,
lassan a szimatnyi álmok is
virágholt mezőt öleltek fel.
Aztán már érinteni sem tudtam.
Bőröm köpenye lyukaccsá vált,
a mozgásom is állandóba dermedt,
én mégsem szomjaztam a halált.
Tiszta gondolatok bársonyfüggönyén
keresztül kémleltem kifelé,
tudtam, csak a kinti, a megfogható,
s nem végtelen hitem tört ketté.

A negyedik nap volt az én napom:
egyszerre vesztettem el mindenem.
De épp csonkult érzékeim által
tűnt el belőlem minden szívtelen.
Okozatok s okok egymást fonták,
ahogy a körkörös egység magához tért,
kilométerek dús habját szelte
utam, s teljes voltam, ehhez kétség sem fért.
Azután felébredtem végleg, és egyszerre
hömpölyögni kezdett a nyújtózó érzékfolyó,
hanem az érzéktelen álom óta tudom:
az érzéketlen az egyetlen sajnálnivaló.