Ami sosem márvány

Érzetvéglet pezsgő mezsgye,
nincs Között, mi áteressze
szomormosoly derült könnyét,
és közönycseppet söpör szét
márvány rögvest-olvadásán
a Kéz, ami sosem márvány.
Ha fagyosak is fuvalmak,
az a kéz csak arra hallgat,
mi kezdettűz ropogása,
olykor borong, olykor árva,
olykor boldog, olykor kacag,
mégsem érintik pléh-szavak,
s tettek vagy azok hiánya,
ő a Kéz, ki a világra
önmagát hozva minden nap,
légből oly oxigént harap,
melytől nem hasad az Egész,
ha egyarcú a lélegzés;
s nem lel sehol tükörképet,
mellyel összefonva élhet.
S mikor szél a legridegebb,
hahotázva töviseket
sorra húzza ki világból,
s annak tükréből: magából.
Ő az, kire ha ráöklendnek,
azok festményen rőt levelek,
nemes benne minden egyes semmi,
redőt simít, s képes még szeretni.