Őszi hangon

Csitul a táj, ragyog a Fáj,

a földön falevél őgyeleg.
Társra talál, avarba száll -
rideg ránc a Nap, oly öreg lett.

Közel a tél, félszeg az éj,
fagyfodorba burkolja testét.
Felcseng a szél, súgja: ne félj,
csendbúrába hullnak zajlepkék.

Más lett a Szín, szív részein:
zord kavalkád jegéből lobban.
Néma fénysín, nem robog rím
felvillanó ihletvonatban.

Kongó a tó, megfogható
a lég egykori könnyű szele.
Sugár holt szó, kimondható
a bennragadt hang dideregve.

Dermed felhő, szemerkélő
fonnyadt fényvatták esőcseppje.
Világot sző - tovaködlő
évszakok iramló kereke.

Szobor-szél fúj, súlyabb a súly,
szellőszavak ólommá válnak.
Ködszakáll szúr, mindig van új
rablója a védtelen nyárnak.

Ébred a zűr, dérlevest szűr
a homály, ami gőzölgő friss.
Belül nincs űr, megmenekül
ki léterőt gyújt őszrönkön is.