Ne bánd...

Ne bánd, ha lényed lombkoronája
mások szemében csupán parány ág,
röpke csöpp csak a csillagok teste,
lelkiségük mégis szférákba hág.

Ne bánd, ha csended olykor kínterhes,
s rebegve kergeted a szavakat,
zajonghat bár céldúsan a felszín,
ha az Örökmély úgyis halk marad.

Ne bánd, ha mások rút tekintete
festene fonnyadt árnyalatúra,
a Te nevű Másik visszafest majd
áttetsző, tiszta színűvé újra.

Ne bánd, ha az Ő nyoma eltűnik,
porzó út végtelen sűrűjében,
eljő még egyszer az éteri ősz,
és izzik még avar a hűlt éjen.

Ne bánd, ha bántál valaha bármit,
a sors évredőket simító kar;
kínrímekből okuló líra vagy,
mit a Költő szívében elszaval.