Emlékké lenni

Virágbimbó volt csak immár elhervadt létem,
most fölemel s letaszít testetlenségem...
Szellőkönnyed lettem - mindhiába...
bánatom meteorja hull a világra.
Vissza nem fordítható súlyos tettem,
szeretteim lelkét űrbe öltöztettem...

Most már látom könnyeitek mögött az arcom,
most már hallom mosolyotok mögött a hangom.
Most már tisztán érzem karjaitok melegét,
de hogy emlék lettem, teljesen felemészt...

Késő bánat hattyúja siklik homályom taván,
a Soha első röpte emlékembe némuló magány.
De nézzétek! - eső muzsikál föntről sejtelmesen,
örömkönnyeim - voltatok s valahol lesztek még nekem.