Örökbecsű fény láthatáron lelked,
miként a Nap, melynél fényességed
szebb, sugárzóbb, áradóbb!
Midőn e szerény helyre- a világmindenségre-
születtél le, Nálad nem volt álmodóbb!
Ragyogásodtól csillagok sütik le szemüket,
arcukon ott lüktet a szégyenpír.
Belőled nyílik a lét sejtjétől elkezdve
a bölcső- és a sír.
Hisz Te több, ám apróbb sem vagy, mint
Ré-az vagy Te, magad, s szívedhez tapad
a Hold, a Nap, s gyökerük: a Fény.
Még olykor, hogyha távoli is sugarad
hatóköre, azt nem takarhatja be soha
feledés köde!
Néhol homályló fátyolok takarják orcád,
mit olykor fájó avar takar már, ám fényeden
nem változtathat a halál...
Mosolyod könnye túlcsordul még azon is,
és elárasztja sivár szemek pusztáit.
Oázisból sarjad léted, trópusi esőkön
szivárvány lépted s kebledre öleled
színeket- a társaid.
Így formálnak milliónyi szobrokat
tiszta pillantásaid.
Gyémántmorzsa, mint a kormon, úgy
fújod el egy lehellettel kába éjszakát,
örvendezik így eztán egyre több s több
világ. Gyermekeid szemeibe, ha nézel,
a nektár, minthogyha keveredne mézzel,
epe-csepp nem onthatja vérüket-
ébredés-elixír frissíti s űzi el alvó létüket.
Ha felhorkansz, oka egyéb között
nem takarhat mást, mint mikor a rút
valóság csúfítja kebelező karjaival
a varázst. Rejtélyes, üdítő fényed
nem csupán gondolatokra ébred,
hanem öntudatlan szendergésre
szintúgy, hisz: a Szív hajója
csak arra a partra visz,
hol a vitorla ezüstnek aranyán,
feketeség hó-fuvalmán fürdik.
Természet, ha felébred, Feléd vet
pillantást először, legyen vad ő
avagy zöldellő-egyazon tőből
hajt mindkettő: egy szeretetet csókol
szikra-pilláidra. Mi csupán felőröl, az
saját hiányod súlya maga,
s attól roppansz s
röppensz tova.
Tőled, mástól nem fogan
egy kisded sem; Te vagy, ki két sejt
szemlélődéséből sejtelmes násztáncot
varázsol.
Őstojás sárgája, nem csupán az,
hanem fehérje, úgy hiszen Te vagy,
s apró repedések résein át csiripelheti el
madárka zafírcsőrével a tavaszt-
Általad.
Úrnőd, Nefertiti ujján ragyogjon
arany-gyűrűd, ahogyan illik,
s Nut édesanyád, az Örök,
-hogyha kihunysz majd akkor-
ragyogtassa fényed mindig!...
...mert minden élet, mely mozog,
lényed szívéből dobog, s lobog
csöndben, moccanatlan a tekintet is, mit
Reád szegez a fénylő homlok, s a szív.
S mikoron Egyiptom népe hív, halk' hajtod le
fődet, hallgatni csemetédet, a földet, s őnékik
csemegéit. Beszélhetnek bár másként
s máshogy, milliónyi nyelvet alkotva, mégis,
Te helyezel szó-kincseket eszmei ládájukba.
Nílus árad, hogyha könnyezel,
az alvilágból, mikor felszökell.
Pusztaság, fennsík Neked terül szét,
s amikor fentebb lépsz, azt súgja
hegyek ura: tél, nyár s testvérei
a Te kagylóidat búgja.
Óvó sugarad az Élet ormán evickél,
és simogatja még tél jéggé kövült
fejbúbját is.
Sivatag szomjúságát
fény-vízeséssel oltod ki.
Ég-alkotó kezed, s művészeted az,
ami a Szem előtt, s mögött lappang.
Idő, Tér-teremtő léted sohasem pang,
s ha megholnál, Véled hunyna minden
gyümölcsöd, mit érleltél szíveddel.
Titok, nem más,
az is leszel örökké,
s az is vagy:
kozmosz-kavalkád,
szent s páratlan-
óh, rózsás arcú Virradat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése