Mikor először megláttunk valakit... rá volt-e írva sugárzó lényruhájára, hogy ki is ő valójában? A szemén átcikázó életút akár csak egy kis ösvénydarabja előttünk lebegett-e, még ha egy pillantásnyi időre is? Azt láttuk-e benne, ami bennünk mindenkoron selymes tükröt ver, vagy ami egyszeriségében hangulatnyi?
Láttuk-e felénk hullámzó szándékát, akár tajtékba tört is volt az, akár rebbenetlenségbe lanyhult? Visszhangzott-e minket látó első gondolata fülünkben? Merre csatangolt öntudatunk abban a homályló pillanatban?
Miért hittük azt, ilyen lesz ő örökre, miként elsőnek láttuk?
Vajon tapintottuk-e légi kezeinkkel esszenciáját, mikor az legördült az örök én sejtjeinek arcán?
Éreztük-e azt a pillanatba sűrített "tudom, milyen vagy" önhitt tudatosságát, mely aztán, így utólag sejtelmes kétellyé erősödött? Érzékeinkkel s érzékeinken túlival tudunk-e biztosan tudni?
Elkísér-e további utunkon az az egy pillanat, csak az az egy, sőt, még azon túl is?
Egyáltalán - mindenkiben benne él a hárompontnyi sőt-világ? Vagy csak a jelen írásjele dobog pontként megfáradt mindennapjainkban? Esetleg a visszatekintés kérdőjele?...
*
Azt már tudjuk: a kedvesség az Elsőnél és az utána következőknél sem minden. Azt is, hogy a szó és a tett hídja olykor összeomlik mind a kőszobor, mind a mézesmadzag súlya alatt.
De vajon azt is tudjuk, hogy míg a könnycsepp letörölhető, addig a belénk égett örök nyomot hagy?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése