Örökkön

Elménkbe lobban egy pár röpke perc,
mikor akképp hisszük: egy az igazság.
Ha keblünk mögött zakatol a Mersz,
ajkunk forró zöngéi hűn harsogják.

Hisszük, néha - igaz, gyermetegen,
hogyha bánatnéma rég már sóhajunk,
- akár meseajkú vidékeken -
valamitől hirtelen felragyogunk.

Bízzuk feltétlenül, hogy a Holnap
restaurált, újhodt szokásokat hoz,
a jövő örök Jó felé forgat,
s mélységekbe sántikál a pőre Rossz.

Hisszük, hogy evickélve éveken
horizontmosoly, mi vár ránk túl ködön,
de tudjuk belül, ősi mélyeken:
várni csak mi várunk: várunk, örökkön...