Korok visszáján

Hol volt, ott, ahol lehetett
egy fordított világ,
miben a Visszafejlődő
alkotta az irányt.

Valaha a hártyás csendeket
áttörte a pötyögés,
ezer inger-káoszba kúszott
az örökös ködös Félsz;
csupaszságba omlott a test -
a lélek csuklyás burkoltság,
az üres szemek a tiszta
tekinteteket gúnyolták.

Majd a rendvágy szürkült szája
szabályok borát kortyolta,
a kimért értelem felé
céltudat-hittel robogva.
Földrész álma sarjadt
az izzó gömbtudat-fényből,
vitorla reszketett
elemi felfedezéstől.

Ész megunt kalapját
babonamáglya égette,
halálsugárként ölt
az álistenség rút keze.
A szeretetlenség lába
fejekre gyorsan taposott,
urak a legnagyobb rabok -
a vertikális hit foglyok.

Mígnem egy Ráébredésből
megtisztult pantheon fakadt,
tisztások hangja elpihent
óvó istenkezek alatt.
Lélektől lüktető természetben
a Lehetséges nyűtt dogmákat tört,
csataarcok könnyes barázdáit
visszatükrözte a honkérdő föld.

Majd az utolsó állapotban,
amely jóslatoknak tortahabja,
balga kaszabkedv semmivé lesz,
mi teremt, csak az ősiség kardja.
Az éltető s alkotó küzdés
az egyetlen építő harc,
s az Eredet szíverén pont lesz
majd a létbarlangba írt karc.