Szárnyak kettőse

Kezét egek fölé emeli,
nevét ezer visszhang zengi,
önhittségbe vakult arcával
csupán kicsinységét fedi.

Hivalkodó szárnya sárból nőtt,
elméje, szíve rácsból szőtt.
Szeme könyvében nincsen betű,
cifra semmi bűvöli őt.

Felhőn áll, zsivajgás körötte,
léte halk rohan a rögbe.
S a maszkmosolyán átderengő
tőrét másba dölyffel döfve -

oda tűnik el, ahonnan jött: a ködbe.

Valahol, nem-látott földeken,
egy álmodó él csöndesen.
Az ismeretlenségbe fakul -
lelke mégsem örömtelen.

Szárnyszegett, de boldogan repül,
szabad - leginkább legbelül.
S bár férgek egyre körülveszik,
mocsarakba sosem merül.

Ő a nem-törtető teljesség,
nem húzza kevély nehezék.
S az öröklét húrját pengető
érzéken túli messze ég -

őrzi meg ködben is, fényben is szellemét.