Gödörszárnyak

Már nyolc teljes nap telt el azóta, hogy Mariont ártatlanul a várbörtön kietlen árkába vetették. Nyolc nap - nyolcszor huszonnégy óra, huszonnégyszer hatvan perc, a hatvan tonnányi igás súlyt verítékező pillanatokról nem is beszélve. Ennyi idő telt el azóta, hogy kihunyt minden remény egy véleletlen történés által. Csaknem hétszázezer másodperc éltető ölelés, felzengő gondolatcsere, sejteken átfutkosó csillagbogár, és a méltán szomjazott szabadságszörp nélkül. Be volt zárva - és nem csak a várbörtönbe.

Mikor piszoktól kócos szalmaágyába dőlt volna álomba könnyezni magát, az apró, ablaknak sem nevezhető résen túlról egy szárnysuhogást hallott meg. Szeme csepphomályos résén át egyre körvonalazódott a madár alakja. Nem evilági sziluettjét ellensúlyozta bájos csipergése, és feje rezgő oldalmozgása.

Mikor a fogoly villámgyorsan felpattant, a madárnak hűlt nyoma pihegett csak. Hanem a földön egy papirost látott meg. A levélpapír ugyan egy kissé hanyagul volt felgörgetve, és itt-ott még porfoltok is voltak rajta, de ahogy kibontakozott a Bezárt ujjai között, gyönyörű, kalligrafikus tollvonások társaságát kezdte el élvezni.

A levélben ez elevenedett meg:

" Kedves Marion!

Mélybe szállított az önkény, az igazságtalanság dühödt karma, azonban ez a karom fog majdan kedves simítássá csitulni, amennyiben elhiszed: te vagy a forrás. Önmagad forrása. Ahogy süppedsz, úgy vastagszanak a falak önmagad börtönében. És úgy szűkül az ablakrés, miként tekintethorizontod, mely nem pillantja az egyre kelő álmokat, lehetőségek ezer kapujának ezeregy kulcsát. Most úgy érzed, cserbenhagytak, megkoloncoltak, és egyedül, légtelen kell leélned nem-életedet. De lehet, csak arról van szó, hogy alakot öltött lelked várbörtöne - lelked középkora. Vagy mégsem? A válasz a te kezedben van. Vagy mégsem? Lehet, a válasz, a kulcs maga a kéz, és minden akadály csak a kulcs létének hitéből és lázas sóvárgásából fakad? Csak bízz bennem - és magadban. Vagy a kettő ugyanaz? Ki tudja... Csak bízz!

Szeretettel:

az Ismeretlen"

Marion már nem lepődött meg semmin, így ezen a levelen sem. Hanem sűrű, keserv-kocsonyája egyre olvadni kezdett e sorokat olvasva. Majd "lesz, ami lesz" lezserség, s "ki tudja, még az is lehet" ajakbiggyesztés kíséretében ledőlt megálmodni a megoldást - kijutni erről a sivár leheletű, lélekhunyt helyről.

Két óra sem telt el, a kalitkalakó mégis rengeteget álmodott.

"Ha egyszer hozott, talán minden nap kapok majd levelet" - gondolta. De ahogy teltek álmatlanul az órák, és részeg tobzódók módjára kapaszkodtak össze napokká, nem jött semmiféle fuvallat a külső végtelenből. A beletörődés fásult, szikkadt kenyerét szájába morzsantva egyszer csak egy ismerős hangot kezdett el hallani. Cirpogást. Ami pillanatokon belül vijjogássá nyúlt - és egy pottyanást. Majd eltűnt, ismét, akár a bekecsegtetés csábos somolygása, mely újra és újra, természetéből adódóan hagyja cserben a belelkesülőt.

"Mivel nem számítottál rám, épp most, a legszétfolyóbb percben jöttem el.

Mivel nem számítottál rám... minden akkor jön el. És csak egy pillanat minden kápráztató csoda, éppen ez adja értékét. Csak nézd, mennyivel vékonyabbak lettek a falak. Lassan áttetszőek lesznek - de tényleg csak lassan.

Búskomorságod bugyrait lassan áthatja valami friss zuhatag, valami fellélegző, csodaváró szél. És kijutsz innen. Mert önmagad foglya voltál. Mindezidáig. Minden perc lehetőség a mindezidáigon túli birodalom megtapasztalására, és az önátok megtörésére. Hiszen nem is vagy te olyan ártatlan ebben a történetben. És egyébként az igazi szolga sohasem az alávetett, hanem ki önmaga rögzült posványának rabja - ám a kettő olykor egybeesik. Csak bízz, és kijutsz. "

A fogoly fejében egyre tisztult a kép, persze, immár gyorsabban telő hónapok kellettek hozzá, hogy az egyébként a körülmények fénytől fosztott tömlöcében derengést kezdjen el észlelni.

Onnantól kezdve, ahogy szépen, idők mértékéhez mérten lefújta a port érzelmei polcáról, úgy jött minden egyes nap üzenet az egyetlen élőlénytől, kire számíthatott e nehéz időkben.

Majd egy nap kinyitva szemét, egyből a madárra gondolt, és mikor tudatosult benne az álomkóma után leledző valóság, egy réten találta magát.

Egy tágas, végtelennek tűnő rét karjaiban.

Végre kimászott a lélek középkorának gödréből.

Aztán a távolból a nevét hallotta, ahogy suttogják. Az összes virág, az összes lomb, és az azokon remegő cseppek is az ő nevét fújták.

- Marion! Ébredj! Elkésel!

- Mégis honnan késnék el? Már hazaértem. Azt álmodtam, hogy nem éltem.

- Hogy mit? - kérdezte az Ébresztő.

- Most már egy lettem önmagammal. Azt álmodtam, hogy az álom több, mint a megvalósuló. Pedig a kettő ugyanaz. Vagy mégsem? - kuncogta fojtottan a tenyerébe különös, de igaz szavait - Azt álmodtam, hogy falak vesznek körül, de bíztam, és a madaras énem megmentett a levegőtlenségtől. Érdekes, mégis ezt kellett megtapasztalnom, hogy most ízig-vérig itt lehessek.

- Aggódom érted. Túl jól sikerült a tegnapi búfeledő este?

- Úgy is mondhatjuk. Jót álmodtam. Vagy mégsem? - és felnevetett.

- Jól van, csak menj már, mert elkésel. Inkább elviszlek.

- Hát azt nem hiszem - majd kifelé mutatott - nézz csak a becses járművünkre!

Egy madár hagyta ott nyomát - nem is kicsit.