Hömpölygés

Hömpölyög az élet tovább és tovább,
parány a szó, mely halmozná e csodát.

Kincsbuborékok kanyarognak égre fel,
mi zuhan, boldogan okulva énekel.

Az ébredés álomtiszta esőt szül,
minden egyes gond kullogva megőszül.

Temérdek ajándék doboza nyílik fel egyszerre,
ezerszínű létkolibrik bújnak elő reppenve.

A didergés tekintetmeleget kap,
az önhit keze sikerszőlőt arat.

Borsódzik a frisstől a jövendő háta,
simává nemesül minden  bús rovátka.

Úton, egyre úton baktat a létezés,
minden új, minden egy elemi égzengés.

Horizontnyi az idő - a jelen végtelen,
misztérium reszket át hajnalon, éjjelen.

Hol száll, hol zuhan, hol hömpölyög az élet,
kavicsként sodródnak a partra emlékek.

Nem múló szüntelenség Földön túl és innen,
életvágy kapaszkodik a dobogó szirten.

Egyszerre nyitja s csukja le szemét a világ,
ősi gyönyörűség, hol fölösek az imák.

Önmagát teljesíti minden létező,
hol varázsdobot perget a reményeső.