Nem suttog már az ezüst égboltozat
földöntúli rejtélyeket,
nem ragyog már árnyak fehér enyhelye:
nem havazik a képzelet.
Nem fájó már a holdat bizsergő tél
tűzzel gyúló temetése,
nem borul senki sírva fejfájára:
"én voltam álmod vezére"...
Nem sajnálja már senki e világon
alig volt élete súlyát,
a Nem az ő letaposott kontúrja:
őt a tagadásba túrták.
Nem suhint tájra ugyan a képzelet
kavarodó lila szárnya,
de emlékét titkon magába rejti
tavasz hószín orgonája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése