Tragikomikum

- Hát nem vicces?

Mentél, mendegéltél előre, hangulatod fiókja csordultig ékkel, remények valóssá válására készen állva lengedezett körülötted a megismételhetetlen aurája. És a szellő. Az a szellő, melyet haraphatsz és egy életre jóllakhatsz vele. Vagy csak jóllakhatnál?

Hiába... Hát nem vicces?

Hirtelen elestél, nem önhibád okán, és töredékidő alatt süppedtél sárba, már levegőt is alig kaptál, úgy temetett be kevélyen-szépen a föld, halk öregedésben. Igen, két perc alatt idősödtél csaknem negyven esztendőt, hajkoronád a stresszköd árnyalatába őszült.

Fönn égcsimbókok gyülekeztek, s kigúvadtan néztek, majd eleredt - lágy álomeső helyett - a zord zuhatag, eleredt bizony. És eredtél volna te is tova, ha engedelmeskedett volna tested tudatod marcona-hangjának. De nem. 

Hát nem vicces? Már félig feladtad volna, mikor is valami hurrikánféleség a "hurrá" pillanatnyi érzetét rád szórva sodort tovább, jóllehet, sárbölcsőddel egyetemben. És gurultál tovább és tovább, fékezések, dudálások toccsanó, tudatlángot kioltó majdnemjébe, de mindig megmenekültél. És nem, ezúttal nem egy mesebirodalomba csöppentél, az eget betonok tükrében láthattad csak. 

Hát nem vicces? Az idegzsibbadás elért már egy pontot, mikor szinte gyönyörűségnek hatott a szikár szenvedés. Érzések poklát az apátia levegőtlensége váltotta, és csak bámultad egy helyben, mozdulatlan dobbanással a fellegző plafont. És most, éppen most csöppentél egy rétre, ekkor volt minden a legszebb, pulzáló álomszerűségével, de észre sem vetted. És mikor észrevetted végre, és élvezni kezdted, akkor rád mosolygott egy teljességszép jelenés, s égi társ köntösébe bújtatott alakja körbesuhogta fázó belsődet. Rád mosolygott, majd leköpött. Hát nem vicces?...

- Hát nem az.  De. Ha kineveted a mennydörgést, villám sem sújthat többet beléd.

De úgy nevess ám, hogy a határtalan kapujának faragványai is reszkessenek belé.

Majd zokogj attól, hogy most iszonyat minden, zokogj attól és akkor is, ha véletlen öröm bögölye futkorászik, majd száll rád szemtelen az Egyszeriség ritkuló légkörében... És nevesd ki a zokogást, és zokogd ki a nevetést. Legyél dühös, gátlástalan, majd gátlásos, és végül szégyelld el magad. De mindenekelőtt légy szarkasztikus, ha a szárnyalásra termett egy helyben ragad.

Minden egyes színt használj fel abból a bizonyos palettából, mely nélkül kiégetten, azaz semmit sem egészen megélten halnál meg.

... Majd akkor visszafiatalodtál, vissza negyven évet, tudatod tudattalanjára ébredt, megtisztultál, és kisimult arccal álltál a mindent megélés hullámvasút-katarzisában.