Nem moccan

Zárba ragadt emlékének kulcsa
nem moccan, kong borongó monoton.
Csendpenge csúnya sebét tükrözve
reménylést lobogón hint a földre
a Hold, aztán alábukik újra.
Bukik le újra,
és újra.

Mondatok súlya elpárolgott már,
akárhány karátból gyúlt is a szó.
Mégsem a fül az, mibe hiány mar,
mi jó, mi volt, elszáll az árnyakkal,
valaki a valahol padján vár,
valahol ott vár,
még ott vár.

És kitár karokat, egyre álmodik,
de félő -  a nélküle-lég ölel csak,
s fázik az illanás jégzáporában,
ám leli őt csupán a kámfortáncban,
mert kámfor minden, csak az a mosoly nem,
de már nem sokáig,
nem sokáig.