A Szekír-farm /Verses szatíra/

Egyszer volt egy farm. Lehet úgy is nevezni: állatfarm.

E kicsiny legelőkkel tarkított helyet gazdagon átszőtte malackák sivítása, vijjegése, báránykák bégetése, szamarak bőgicsélése, de még zümmögők döngicsélése is.

Nagyon békés teremtmények voltak ők: idilljük édenéből - mondhatni - az istenért sem szakadtak volna ki.

Hanem volt pár félelmetes, állathoz nem méltó - mondhatni - állattalan létező, akik egyre gyakrabban zargatták nyugalmukat. 
E réten volt véletlen sem aszott ibolyavirág, aki, mondjuk ki... hát... büdös volt. Nem így született persze, de valamiért ideggyengültté válva egyfolytában köpülte a szennyet csücsörgő szájából. Talán, mert őt nem szakajtotta le senki és semmi, talán mert vérzivataros időkben borzadvány arcát - lelke tükrét - szottyadék szavak mérgezték? Nem tudni. Ő csak úgy volt, mint van a világ és kész. Egyébként ő maga is olyan egyszerű volt, mint az utóbbi mondat. Még a többi, zaklató állat is messziről elkerülte őt. Igaz, ha tehette volna, ő is elkerülte volna saját magát. 
A türelmesebb őslakók viszont megtűrték, mint ahogy az állatokat is,
mire egy nap a Ló így szólt a fő zavargóhoz, Poloskához:

- "Miért fáj a létezésem maga,

ha te még sosem léteztél igazán?

Miért bántasz, ha nem szúrtalak soha,

s lelkedet miért mocsarasítja posvány?

Mondd, miért esik jól, ha minden nap

mindenkibe ezer tőrt vájsz,

belénk, akikbe tettvágy harap,

tán alulról jövők lelke csontváz?

Tán alsó lények, kik mocorognak

fűben, fában, lombokon,

a jövő övék - s nem roboghat

bennük a fájdalom?

Talán az ő lelkük, bár gyérebb,

mégis háborgóbb?

Ó, Poloska, miért nem érted,

nem voltam  én vádlód?!

Miért beszélsz akkor így velem,

csak mert nem tetszik, mit alkotok,

bár nem lesz könnydús a szemem,

de azért peregnek bennem gátdobok."

Poloska a fejét fogta, és úgy tűnt, meg is szédült egy kicsit.

Nem bírta a gyűrődést. Az efféle, pöttöm elmét elborító, nagyon nagy terhelést.

Majd a nagyra nőtt rovar, kinek háta csupa fekély volt, ekképp bűzölögte ki szájszervéből a szavakat:

- "Óh, ne! Ne is folytasd! Beh,

de megundorodtam!

Semmit nem csinálok, igaz, de(h)

az úgy igazán rendben van.

Megfekszi gyomrom túl szép lelked,

s bevallom, pöppet irigy is vagyok,

de nem mondanám, hogy berzenkedhet

az, aki mindig csak alkot.

Pfejj, de megfájdul émelyítő 

botorságaidtól hangyányi főm,

na, túl sokat beszéltem, ez őrjítő,

be is fejezem mondandóm, csend lőn!"

Közben befutott a HalanDokk legcsúfondárosabb helyéről, a Törpe Szőr nevű kocsmából kissé pityókásan Hubu is, a díszcerkóf, aki bájgúnárságával, de leginkább pojácaságával messze túlmutatott kora társadalmán. Tisztelték is az emberek őt.

-" Hejj, mi folyik itt énnélkülem -

én vagyok, hiszen én, a Költő!

Így írva, nagybetűsen,

s mikor a Nap följő

ész s értelem zászlaja

alatt leng Öröktől Való eszmém,

bár kissé nagy az álsága

ésszerűmnek, de sebaj, Kedveském!

E világ rút, romlott - törődj bele,

s ne tégy ellene soha-soha semmit,

s ha egy ménnek tetszik egy kanca verse,

az csakis huncutságban leledzik!"

Tovább az alélt részeg Hubu nem folytathatta, eldőlt, mint egy zsák - teli etanolmogyoróval.

Mintha mi sem történt volna, énekeltek tovább máris az egyébként Szekír nevezetű, szekeret sosem látott farmon a torz állatkák.

A Karmester a roppant gőghitt Poloska volt természetesen, s ha csak megszólalt, az összes többi állat, függetlenül testi formájától, hűséges, csaholó kiskutyává változott.

Furcsa énekük mégsem farkasüvöltésszerű, sokkal inkább nyüszögőkoncertféle volt.

A legdominánsabb, Fásító Kíngyönyör rögvest ezt ugatta:

"Hejj, mi a kő, tyúkapók,

igen, ellentmondás ez.

Minthogy az is, hogy itt vagytok, 

miközben, ó miközben emez

lehetetlen, hiszen én vagyok a Költő,

bort okádó, hexameter-császár,

test, a forma, nem a mélyből jövő

a fontos, erre jobb, ha mindenki rááll;

mert én vagyok - a Király!

Te egy senki vagy, Ló! 

Miért? Mert nem én vagy.  

Lényem pondrókat sziporkázó,

s az üszök felé halad -

Császár vagyok én, nem igaz?"

Azzal Fásító pördített egyet hányásából összeeszkábált, borgőzös, saját készítésű babérkoszorúján.

Juh Szamár, az elbűvölő mosolyú, ám romlott szitokszavakat cinikusan kacagó állathölgy most az egyszer nem szólalt meg. Így a Nap is végre felkelt - hosszú idő után.

Hanem volt még egy fontos szereplője az időnként merő ebbé változó Zenekarnak: Kolumbusz.

Ő, bár semmit nem fedezett fel, mindig sunyítva lapított, de csatlósként egyre csak az "erősnek" nevezettek mögé állt.

Az ő tiszteletére énekélték az Amerika című dalt, valami német kemény, de puhatestű együttestől.

Kolumbusz megtörölte meghatottságában szemüvegét, majd így szólt:

- És itt van már a Kánaán!

Majd leborult mindenki a földre, s Poloska, e rendkívül gusztustalan, hosszúcsápú rovar kacérkodni kezdett vele. Hamarosan elszaporodtak, mindenféle poloska-kutya-és egyéb állatfaj keveredéséből az igazi őslakosokat, "barbár bennszülötteket" zargatók.

Így még nagyobb korcsok születtek e tájon, de hogy a "jó befejezés"-re szomjazók ne hiányolják a derűvizet, hamarosan, egy meteor becsapódása folyamán, ki is pusztultak.
Csak az ibolya kókadozott e betolakodók közül, igaz, egy nap túladagolta rosszindulatát és kishíján elszottyadt. De mégsem - a világ és a létezés nagy örömére.

Csak a törzslakók maradtak végül életben, kik boldogan éltek, míg...

egy újabb szörnycsapat nem jött őket szekírozni.

- Vége -