Változatlan

Fagyszirmokból nyílik

benned a tett.

Hiánya.

Még a szomorúfűz is bízik

a szebben, az igazabban.

Hiába...

Van, mi változatlan,

s egy nevezőre nem

hozott.

Nem többszöröződhet

érzelmekbe, mi eleve

átkozott.

Fekete savak a Holdra,

s az egykor színes fákra

költöznek.

Kimart, roncsolt, rongyolt

fáradt a belső, sebet idő nem

kötözhet.

Hintázik a fájdalom,
ruganyos teste
létbe dermed.

Akasztottan mégsem,
kikért valóban érdemes,

nem lebeghet.

Ha jő a megmentő hajó,

gyolccsal gyorsan foltozza

mélabú szövetét.

Majd iróniába mártott kacajjal

semmibe fújja a

hamisság szövegét.