A fájdalom csendesen
hullámzó arca
oly selymesen hívogat...
oly kedves a mosolya...
- érzések ősrokona -
s ez a fájdalom: te vagy.
Talán egy szót sem
váltottunk.
Ha igen, az is csak véletlen.
Talán sohasem találkoztunk,
s ha mégis, nem fogunk
többet az életben.
Ahol a lila ködben
kavargó bús menny
a "Ne menj még" kezeit fogja -
ott lassan enyhül a szorítás,
oly puha a bánat, most oly más:
olyan álomszép szó a Soha.
Parttalan égi tenger,
mi voltál, s lettél,
általad mégis megégettem magam.
Nem bánlak mégsem. Savharmat lelkemmel
üzenek majd, egy hattyúfehér reggel,
majd eltűnök hangtalan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése