Csak a holdkorong

Csak a holdkorong, ami csendesen

égi vándorútját rója,

titkát tőle én halkan ellesem,

méltó sejtelemmel, lopva - 

hogy lehet valami ily tiszta?

S ilyen elemi, ősi erejű?

Csak a hold, miben sírlak vissza,

akár vonóját a bús hegedű...

Csak a holdkorong, mi látja

szomorúságom hosszú cseppjeit,

csak szépsége az, mi bántja

a hétköznapitól a nemesig

útját róva - érzékeim,

s belesírom éjbe varázsod,

teneked, ó, a Holdnak, s ím

felveszek egy csalfa palástot,

ami közönybe fagyott szobor

arcom lélekholt látszatát nyújtja,

belül annál mélyebbre kotor

a fájdalom s a szeretet súlya.

Azok a versek, mik csak a fejben 

élnek, ég-útjukon

igaz utat járva be, odabenn

tüskéllnek szurdosón.

De semmi nem lehet vájóbb

arcod mardokló hiányánál,

melynél nem lehet dajkálóbb,

s mit nálam jobban senki se vár;

Te, aki csak a szívemben tépsz,

s égsz bennem, s törsz széjjel darabokra,

de a Tied  a legóvóbb kéz,

akárhányszor nézek fel a Holdra.

És én csak álldogálok, dermedten,

- kívülről tetsző rideg sziluett -

és élvezem e kettőst,  mert a sebben

a vér valaha avarszép színű lett - 

nemesedve pókháló-érett borrá,

s emléked bennem tükröt ver,

akárcsak reszkető vízfelszínre rá

hintett holdsóhaj, könnyekkel.

Versek, hegedűk, holdak s nem más, mint Te.

Társaságom ez éjen, s megtörten

csak a hajnal, mi késével tör bele,

mi színselyem fátyol közted s köztem.