Süllyedésbe koszorúzott félelmek hajóján savvarázs éjt dobol
ereimbe a szembenézés ősi csendekbe maró hullámritmusa.
Érzésvitorlámba vitriolokat csöppentő szavak hígulnak valósan sűrűbb simító hangokká, illatozik bátorság mirtusza.
Büszkén domborodik a felhőkebel egek mellkasából, dorombolnak fellegek. Egyedüli harcosként karcos hanggal
üvöltve süvölt belőlem az ösztöni, hol iránytűt nem lelek.
Cikázik a villám, dörgő menny hint rám jeges rettenetet, a máskor oly éteri habzsongás most lúdbőrzi érzékeim szövetét. S én csak állok, mentőcsónakom elveszett, egyedül csak a magamba vetett hit szíve dobog, s e dobogást meghallja az ég.
E dobogás ritmusát kiszórom a külvilágba, s mint ezer vetett mag, kel ki a kinti birodalomba, így zakatol még nagyobb viharvirággá, árbocom egyre recseg, vitorlám csügg. Én megértem egyszerre az élet érzelmét, érzem az értelmét, s ezer gondolattetem elmémben akasztva függ...
Csak érzek, mélységesen, felhabzón, mintha ez lenne utolsó percek egyike, bár már vérzek, ha csak belülről is, sajgón, mégis, a szerelem új színezetet kap végtelent tapintó ereimben. E világérzés bennem új szárnyakat bont, s igen, érzem, ez az igazi létezés - ez a Szerelem.
Felfedező kalandomnak úgy látszik befellegzett, szó szerint véve, hisz társak nélkül utazva rájövök, hiába ismerném magam idegen fenség fagyát olvasztva ezen úton - ez képtelenség. Bár legnagyobb bátorság önmagunkon túllépve nyerni, botorság a Viharra nem készülve remegni, de nem adom fel még.
Mert régesrég, mióta születést pecsételt lapomra az égi dajka, ki eldalolta nótás ajkával sorsom, abba nem csupán halálzó alázó szenvedéseket vésett. S a hősi halál kifejezés csak a haldokló, hős leszek mindörökké, míg szememben ott az élet.
Utódal:
El is csitul rögvest e teremtő gondolatokra a fülsértésbe fütyülő vihar, én pedig könnyebbülten rogyok le, csuromvizes tekintetem kendőjét kutatva. E kendő az a horizont, mely nyugtatva szemet, szépia hajnalokban a 'mindig van remény' irányát mutatja...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése