Selymesen suhog az ideát...
Kertjéből földi ambróziát
szakajtva vágy
- még messzibb távokba -
egy törékenységbe kulcsolt kéz,
e finom fuvalom azonban
nem lehet szebb, és
különösen halkabb,
víztükör-reszketésben
igazabb, mint a
közelségbe súrlódó testek -
szabadíts meg, Te, bárki, ha
még valaha testben lelket remegek,
ettől az ódon lebegéstől!
Sirámból legyek bátor,
hisz valóság
örömbe göndörödő síkján,
egyik oxigénzamatú erény
a gyávaság elhagyott sírján
táncoló-ujjongó remény!
Csak legyek szabad -
s akkor a másik is lehet az,
világ előre így halad.
Tükörfeleim arcára vésett
mosolyommal -
hadd szeressek, ha megengeded,
szeretet nem mindig fordítottja
közönynek - a gyűlölet fájóbb
hajnal,
s kavargó-csavargó füst-igézte
éjeken -
hadd éljek, hisz
e fondor léptékű,
keserv-varázsú,
fiókacsendet áttörő
életnél
nincs nagyobb
lételem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése