Súlyok sebét tájkenőccsel s meghitt csengő csönddel kenegeti a hát, mi szikkadt lapockájából eregeti szárnyát, s teregeti ki egykor szennyes belső foltok tisztuló ruháját, hol tikkadtan töpörög a pöttöm szomjazó lélekrész.
Ó, mely elárvult egész ne vágyna arra a savazásra, mely telefröcskölve annak teljes terjedését, s csenevész csöpp pöttyöket hagyva csupán, túlhordva a fájdalom végtelenségét, üdét kutatván, új húrokkal ajándékozza hangulathárfáját?...
Még ha homály vagy sugárkarmok vájják is idegzsába, hideg sápadt tekintettel őt, az egészt, s ezer volttal rázzák is meg a hirtelen eszmélőt, az egykor felhőtlen észt, mely mélyebb dolgozva később szívként fogja fel létezést - ó, mi s ki ne vágyna erre?
Mert sebekre csak Te és minden sejted, akaratnok szabadságod, sorsba sosem tört bicskatáncod jelenthet gyógyírt, s a szemlélet, mely kifelé kereng, befelét bár nem mellőzve; e szemlélet sok apályt sírt már el...
S villámörömök röpke súlyát is remegéssel bírta csak a hitetlen boldog - lehet ő is álomlombok homlok-koronája, legfelsőbb világok társa, ártatlan eszmék érintetlen báránya, kit nyír vagy levág előbb-utóbb az élet s a nemlét - ó, Te legyél az, ki szárnyszabadon elbírja érzései terhét!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése