Fiatalság, fontoltság

Mielőtt mindig halad egy kicsit a Sor, és elérnénk a Kasszásig; mielőtt még elégne az élet szivarja... nos, addig rengeteg, akár több létnyi tapasztalat vár ránk, túl földi világon, de innen a ködön -  és ennek egy, a korosabbak által legirigyeltebb, leginkább visszavágyódó, s az életút egyik legsarkalatosabb, legfelhőtlenebb, ugyanakkor az egyik legnagyobb, új akadályokat gördítő akadályok időszaka nem más - mint az ifjúság.

Mit is jelent fiatalnak lenni? 

Általánosságban is kijelenthető, hogy mindenkinek mást, így nem is bocsátkoznék az elmélkedés kövét a bölcsesség higgadt állóvizébe dobálni - azt írnám le, számomra mit jelent fiatalnak lenni.

Dialektikus visszhangokat követve eljutunk a nem-kizáró ellentmondásosság barlangjába - hogy csak ne söpörjem le sorgallérjaimról a filozófiamorzsákat - és egyértelmű, hogy akkor tudjuk csak meg igazán, hogy mit is jelent az ifjonti lét, ha már elhagytuk a "Fiatal" táblát, mely áthúzva vérző csíkot hagy nosztalgikus lélekpillanatainkban.

A középkorú még fel sem ocsúdott a fiatalság álomszerű szépségéből, még érzi nyomát, csendülnek benne hangjai, s csak nyargalnak, futkosnak előre az évek, de a Zene, mely ott duruzsol még a fülekben, nem halkul az idők múltán sem, hiába ért véget a szimfónia már régesrég.

Amikor a munka világát elhagyjuk, s ráébredünk hirtelen hasító, mégis belső, halk felsikoltással nyugtázva, hogy tényleg itt a vége valaminek; ha szerencsések vagyunk, szüleinkkel együtt foghatjuk a nyugdíjasság cirádás botját: legtöbbünk azonban nem ilyen lóherével hintett sorsú, így a sorra gördülő veszteségek mellett saját ráncainkra is rá kell eszmélnünk.

Ekkor segíthet az évek során befőttes üvegekbe gyűjtött erőkompót, mely tartalmaz még némi kitartást, derűt és állhatatosságot, ami túllendít a nehézségek egyre lassuló paripáján ügető, ám mégiscsak átugrott gátjain.

De nem szükséges ennyire előreszaladni.

A vénség kitárgyalása után, mellyel megszegtem az elején ígérteket, s ami talán mégiscsak utal fiatal hévvel rendelkező koromra, következzen az, mi is számomra a fiatalság.

A mindenkori fiatalság? Csupa kacaj, később szorongatott fényképek derűs arca, simultság, szórakozás, szórakozottság, a rejtőzéssel szemben igazi, elemi kitárultság, nyíltság, nyitottság, felhabzó életérzések gyűjtögetése és őszinte rácsodálkozás az új kihívások gyönyörű tekintetére.

Számomra azonban a föntiekben felsoroltaknál sokkal több... Nem a felszínesség hiánya tesz öreges felfogásúvá valakit ugyanis, hanem sokkal inkább a megkeseredettség - ez viszont életkortól független. Hogy valami újat is mondjak, vénasszonyos, komótos görnyedésemben írdogálva a szobámban, ahelyett, hogy például szórakozóhelyen tombolnék - nos, szerintem nem feltétlen a legszebb korszak ez.

Hiszen azt tudja mindenki, hogy annyi idősek vagyunk, ahánynak érezzük magunkat, s a Tűz akár még a születésnapi torta 10-ese utáni nullán is gyúlhat.

Számomra csupán egy tény, és nem értékítélet ifjúnak lenni, hiszen bohém, könnyeden, sopánkodást mellőzve társalgó s unalmat mellőző energikusan tevékeny bármikor lehetek.

Csak egy valami nem - s ez az, ami a többletet adja, hozzáteszem, minden korra jellemző ez, egy másik életállomással szemben.

S hogy mi nem lehetek még egyszer? 
Hamvas, és utánozhatatlanul sima vonásokkal mosolygó többé sohasem, ha már elhagytam azt a bizonyos táblát. Ezért kell kiélvezni minden percet, a látszatnál százszoros intenzitással, mert könnyen azon kaphatom magam, hogy hoppá, egy nyolcvan évvel lemaradtam, és egy pár év múlva máris egy élettel kevesebb lettem...