Félszeg fényreszketéssel láttam meg e napvilágot.
Az egész égből a méholló valamit kivágott.
Tán a teremtés, mikor engem megszült, elég nagyot
hibázott -
Vagy fordítva és tökéletes művével
foganásba taszajtott engem egy éjjel.
Nehéz aranymetszést lelni gőgszerénység
közbülsőjével.
Szendereg éberségemben a 'ki vagyok' dús varázsa,
még nagyobb szikrával lüktet fel a 'ki lehetek' vágya;
tán valami csak vagyok, ha nem is az álmodozás hő
valósulása.
Súlyok bár egyre húznának, végül én mégis felfelé
emelem önmagam általuk, egy világló szebb felé.
Éjlyukat rághat az 'élj' dobpergő fonákja, hasadni
nem fogok ketté.
Rögbugyborékok zubogása gyöngyözik csendemben.
Pezsgőt bont göncölpontokon túl amott a félelem fenn.
Hárfás zamatcsengéssel a legbátrabb dimenziót
ünneplem.
Csikorgón féktelen iramok bennem meg nem állnak,
könnyet, bár nem tagadok, azok nem igazi társak.
Ám Újrakezdés szólamai belül-felül, kívül
s alant muzsikálnak.
Vagyok, mi lehetnék, valami, még inkább hiszem, hogy lehetek valaki,
olyan, akit frekvencián túl, göndörfüttyű denevérszinten hallani.
Állati az Érzés, mégis istentől való, s a lét sava szívszövetem
sosem marja ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése