Márványfényű padló korcsolyáján
suhan száz szellemnyi, kísértő árny,
ében palota belső terében
hol egyébként minden pompás éden -
kilép a képkeretből egy bús pár,
e helyre nem ér már el napsugár.
S fekete leplét csűrve-csavarva
bukkan elő sejlőn egy éjara,
ki mély álmából ébredett, kedves kísértet,
szellemidéző kedveket gyakran igézett,
és csak suhan, és suhan tovább
száz szellem, reszket az ideát.
Hulló hangzápor e lidérces szobákban,
dicső éneket zeng odaát-dalában -
emlékezet őrei ezek a fehér árnyak,
béke-szőtte nyugalmat se itt, se ott nem találnak:
jár-kél bennük a tüskénkedő ide-oda iram,
a rugó, mely egyre hajtja őket, hajnallá pirkan.
Az első fénynyalábbal visszahull a semmibe
száz lélek, száz érzet, ezer képzet, és sebtibe
tűnnek tova, mintha sohasem lettek volna -
csak egy felsíró gyermek, kinek zokogása
magába rejti újjá ritkán születőket,
kik alulról csókolják a ködrideg földet,
mi megmarad belőlük, egy lélekrész,
egy szikra-fuvallat, zsenge csenevész.
S ahogy tovamúlnak a hajnal első parazsával,
megszakad egy élet, felzsong egy büszke röptű árnyraj.
Tik-tak, telik az élet, óvón figyelmeztetnek -
s megidézik őket a testbe suhant emberek,
nem számítva rá, őket tényleg életre keltve
előjőnek gyertyák lángját fújva, remegtetve -
"Szép kis történet, de aludjunk már, kedvesem"
s a függönyök csak suhognak tovább, csendesen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése