Friss csapadék ígérete, bíborlila égalj,
viola illat, kék csörgedező csillag -
el sohase halj!
Te vagy az ünnepély, te vagy az ékezet
sivár betűk tetején, öröktől való fény,
s a véges élet.
Életté lett némaságod nyurga csendből
ásod ki, belőled csak az tud szólni,
kinek éke tőr -
Az a tőr, mely beleváj tompult tekintetekbe,
és továbbszáll, sohamár nem lesz véges, ki nézhet
téged szeretve.
Töltekezzék hát - eltelítve lágy látványoddal,
e gyönyörűség, s örök hűség gömbjével -
a hóval.
Sóhaj vagy, elme kalapjából kiszálló,
csüggő fők lesunyt szemét felvirrasztó, nemlét-
mállasztó.
Zengedezés, melegség, ringató, álmodó fészek -
meghitt havazás, fehérség hull immár, s beleás
abba, mi több, mint élet.
Gyere hát, Odaát s Ideát keringője szemem elé!
Röppen a végtelen, pördül a fénytelen, s hasadnak
ketté,
de lám, forr egybe, hideg lepled alatt lebegve
minden szitáló eszmemorzsa, könnyül az anyag s a forma,
maradj, ki vagy -
s leszek Te!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése