Lélekből göndörödő pipa-parfümöt ereget
hideg füsttel törékenyen brillírozó hó.
Valahol szippant tiszta vaníliás selymet
egy tejút-tükrökből tündöklő dimenzió -
Tejútfehér tükörben tollászkodó lélek
muzsika-éterrel, költészettel öltözteti magát.
Felsuhognak lágyan éjfüggöny-lebbenések,
suttognak mély bársonyhanggal holdlabdák.
Galaxismasszából darabjaira törött csillagporcelán-
töredékek világolnak a sötéten szép éjszakában,
hullámzik kékes habsugárral az álmodó hajó s óceán,
álmodó s óceán a lélek, bár nem teljesen árnytalan.
Kincseivel halmozza frissen zuhogó ihletvízesést
a langyhő sugárral melírozott belső, csöndtelt birodalom,
s ha tudod, mit a tudat tudhat s kutat, eszedbe vésd -
el ne hagyd az Utat, mert nem ölelhet örökké az Irgalom.
Jégkehely éjborában csillagbuborékok úszkálva
lehelgetnek hűvös füstöt a fénytelen térbe, míg
hinned kell, hogy nem sodródsz, ha a sorscsúszdába
hunyt akaratod, hiába vagy szabad ízig-vérig.
A boldogság játszi bizonyosság. Kuporgó, igéző mosolyú odú.
Belsejében sebzőn szebbek a kibukkanó, víg melódiák.
Kottái szövetén át szitál halkan a szép, a jó égboltú,
s testbe törekedve, lélekborssá őrölve igazul tovább...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése